A női nézőket is beránthatja az új háborús sorozat

Fort Hood, TX - Darius Homayoun portrays Jassim Al-Lani on set of The Long Road Home at U.S. Military post, Fort Hood, Killeen, Texas. (Photo: National Geographic/Van Redin)

Mitől tud a női nézők számára is érdekessé válni egy háborús sorozat? Mit lehet tenni, ha az iraki konfliktusról nem lehet a helyszínen forgatni? Mi a leghasznosabb készség, amit meg lehet tanulni egy katonát alakítva? A National Geographic hamarosan induló szériája, a Hosszú út hazáig alkotójával, Mikko Alanne-nal és egyik színészével, Darius Homayounnal beszélgettünk több külföldi kolléga társaságában.

A Hosszú út hazáig (Long Road Home) igaz történetet dolgoz fel Martha Raddatz bestsellere alapján. A sorozat egy szakasznyi amerikai békefenntartóról szól, akik Bagdad egyik külvárosában csapdába estek 2004. április 4-én, nem is élték mind túl az összecsapásokat.

A széria alkotója, Mikko Alanne már korábban is szívesen nyúlt megtörtént eseményekhez, ő írta az 5 nap háború és A harminchármak forgatókönyvét: előbbi film az orosz-grúz háború öt napját mutatta be egy amerikai újságíró szemszögéből, utóbbi pedig azokról a chilei bányászokról szól, akik 2010-ben 69 napra a föld alatt rekedtek.

Mikko Alanne Forrás: AFP/2015 Getty Images/Alberto E. Rodriguez

Mostani sorozatában az amerikaiakat segítő iraki tolmácsot Darius Homayoun játssza, aki 2013-ban A sötétség után című filmmel kezdte a pályáját, majd a Tyrant – A vér kötelez című sorozatban láthattuk hosszabban. Dubajban született és nőtt fel, jelenleg New Yorkban él, de Budapesten is lakott öt hónapig – ezt azonban csak az interjú után árulta el nekünk, hozzátéve, hogy imádta a várost.

Darius Homayoun Forrás: National Geographic

Az első két rész két karakter szemszögéből mutatta be a történéseket, így lesz ez a továbbiakban is? Minden epizódban mást ismerhetünk meg közelebbről?

Mikko Alanne: Igen, ilyen lesz az egész sorozat szerkezete. Nyolc főbb karakterünk van, mindenkire jut egy epizód, amelyben az adott figurának a múltját is megismerhetjük. Van, amikor csak az ütközet előtti estét mutatjuk be, de például a negyedik epizód öt évvel az események előtt kezdődik. Az ötödik rész – ami pont Dariusé – az iraki oldalról szól, az egy évvel azelőtti állapotokat láttatja Bagdadban. A hatodik epizód ezzel szemben az adott karakter jövőjét is megmutatja, próbáltuk a lehető legszélesebb skálán játszani az idősíkokkal.

Mit gondolnak, a női közönséget mennyire ránthatja be a széria?

M. A.: Azt gondolom, hogy ez a sorozat mindenkinek szól, annak ellenére is univerzális történet, hogy egyetlen napon, egy bizonyos háborúban játszódik. Ráadásul

nagy hangsúlyt fektettünk a női szemszögre, mármint az otthon maradt anyákra, feleségekre

is, ezen felül arra is törekedtünk, hogy a másik oldal, az irakiak nézőpontját is kicsit közelebb hozzuk. Nemcsak azt akartuk bemutatni, hogy mi történt, hanem azt is, hogy miért.

Hogyan kerültek közelebb az iraki oldalhoz?

M. A.: Sok kutatást végeztünk, kapásból négy könyv is eszembe jut, ami roppant hasznos volt a témában. Iraki katonákkal persze nem beszéltem, de sokat segített nekünk két tolmács, akik abban az időben az amerikaiaknak dolgoztak.

Az iraki oldalt is bemutatják (balra Darius Homayoun) Forrás: National Geographic

Darius Homayoun: Ez nekem is igen hasznos volt, hiszen tőlük nemcsak a dialektust tudtam elsajátítani, de azt is el tudták mondani, hogy tolmácsként – kvázi a két fél között – miként viselkedtek egy adott helyzetben.

Az eredeti helyszínen viszont nem tudtak forgatni, ezt hogyan orvosolták?

M. A.: Ez volt talán a legnagyobb kihívás az egész produkcióval kapcsolatban, hiszen kezdettől fogva arra törekedtünk, hogy Bagdadnak ezt a városrészét a lehető leghitelesebben ábrázoljuk. Jordániában és Marokkóban is kutattunk helyszínek után, de végül rájöttünk, hogy képtelenség ekkora apparátust mozgatni. Úgyhogy vettük a fellelhető fényképeket és videófelvételeket, összevetettük Martha (Martha Raddatz – a szerk.) és a katonák beszámolóival, és

megépítettük a helyszínt az Egyesült Államokban, ami aztán a legnagyobb épített díszletté vált egész Észak-Amerikában.

Érdekes volt egyébként, hogy a túlélők mennyire másként emlékeztek egy-egy épület részleteire, olyasmikre például, hogy az általuk elfoglalt házban merre volt a konyha vagy a hálószoba.

D. H.: Ezzel együtt igen élethűre sikeredett a helyszín, egy csomó ember, aki meglátogatta a díszletet, azt mondta, az egyetlen dolog, ami hiányzik az iraki hangulathoz, az a szag. Úgynevezett tiszta szemetet használtunk, különben elég gusztustalan lett volna forgatni.

Van politikai üzenete is a sorozatnak?

M. A.: Kilenc éve dolgozom a szérián, ilyen értelemben aktuális, napi politikai üzenete nincs. Ez a sorozat inkább a karakterek miatt érdekes, egy már-már intim közeget ábrázol, egyfajta mikrokozmoszt az iraki háborúban. Azt próbálja meg bemutatni, hogy ez a tragédia milyen hatással volt a résztvevőkre és a családjukra – mindkét oldalon –, hogy milyen tanulságot tudtak levonni ebből az egészből.

Egyetlen napba az egész világ belefér Forrás: National Geographic

D. H.: Én úgy érzem, hogy ebben a mikrokozmoszban az egész világ benne van. Hiába csak egyetlen napot mutatunk be, és egyetlen kis csoport harcát a nagy háborúban, a flashbackekkel és a jövőbeli utalásokkal sikerült kitágítani a történetet úgy, hogy akárki bele tud helyezkedni.

Miután egyetlen napról szól a történet, igen fontosak a részletek. Mennyi kutatást végeztek, hogy készültek fel a forgatásra?

M. A.: Természetesen adott bizonyos könnyebbséget, hogy egy könyv alapján dolgoztunk, de én így is 70 katonával és a családjukkal készítettem interjút, annak ellenére, hogy a sorozatban csak tizenkét-tizenöt főbb szereplővel számoltunk. De ott voltak azok az emberek is, akik a háttérből irányítottak, az összecsapások rekonstruálásában pedig

a túlélők segítettek, konzultánsként, technikai szakértőként közreműködtek,

főként Eric Bourquin. (Vele és az őt játszó színésszel is készítettünk páros interjút – a szerk.) Egyszóval megpróbáltunk mindent megtenni annak érdekében, hogy az ábrázolt események minél hitelesebbek legyenek.

D. H.: A színészek részéről is ez volt a helyzet, én és a kollégáim is sokat beszélgettünk Erickel és más katonai szakértőkkel, gyakorlatilag mindenre volt egy külön specialistánk. Ezek az emberek mindig rendelkezésre álltak, és a legegyszerűbbnek tűnő dolgokat is meg lehetett tőlük kérdezni, például azt, hogy miként álljon az ujjam a fegyver ravaszán. Mindannyian részt vettünk egy háromhetes előkészítő tréningen, így a forgatás kezdetére legalább az alapokkal képbe kerültünk.

Mi volt a leghasznosabb készség, amit meg kellett tanulnia?

D. H.: Nehéz kérdés, mert rengeteg hasznos képességet elsajátíthattam, de ezek jó része inkább csak a harcmezőn, életveszélyes helyzetben hasznos – ilyenbe pedig soha nem szeretnék kerülni. Ezzel együtt hálás vagyok, hogy megtapasztalhattam, milyenek a modern harcosok mindennapjai,

a legizgalmasabb nekem az volt, amikor megtanultuk iszonyú gyorsan újratölteni a különböző fegyvereket.

Ebben egyébként a Thomas Youngot játszó Noel Fisher volt a legjobb, valóságos robotnak bizonyult.

Szerzett valamilyen sérülést a forgatás során?

D. H.: Én nem, de voltak a stábban, akik igen. Egy városi gyakorlótéren rohangáltunk sokat, gyakoroltuk, hogyan lehet házakba betörni, ilyesmi, páran pedig le is estek a falakról. Nekem jó az egyensúlyérzékem, nem esett bajom.

A Hosszú út hazáig november 5-én 21 órakor egyszerre debütál a National Geographic és a Fox magyar műsorán. A sorozat több szereplőjével és alkotójával is készítettünk interjút, a másik két kerekasztal-beszélgetés anyagát később közöljük.