Az ázsiai koszttal megbékélt?
Az ázsiai ételeket szeretem, de Vietnamban láttuk, hogy ott úgy eszik a kutyát, mint mi a sertést. Borzalmas volt látni, amint perzselik a döglött állatot.
Pihenésre jutott idő?
A játék alatt nemigen. Ráadásul a pihenőnapokon annak örültünk, hogy van fekhelyünk, folyóvizünk és vécénk. Amikor nem voltunk játékban, akkor sem kényeztettek minket, ráadásul nem mehettünk ki a szállodából. Nem mehettem el vásárolgatni a környéken, maradtunk a szálláson. Közben mindenkinek nagyon hiányzott a családja.
Fogyott az út során?
Mindenki leadott jó pár kilót. Ha nem vett fel egy autó, akkor menni kellett gyalog, húszkilós hátizsákkal.
Milyen a vietnami nép?
Nagyon kedvesek. Van bennünk egy távolságtartás, de helyesek. Én nem tudom, hogy beengednék-e két vadidegen embert a lakásomba, ők viszont többször megtették. Amire este lett, és szállást próbáltunk találni, addigra már nem úgy néztünk ki, mint aki előtoppan egy kozmetikai szalonból. Koszosak, izzadtak, büdösek voltunk, de ennek ellenére befogadtak. Ha nem is az első helyen...
Sírás volt?
Rengeteg. Én a gyerekek miatt is sírtam, a kicsitől nem voltam távol soha, de páromat, Lajost is nagyon megviselte, hogy nem vagyok itthon.
A fotelből nézve talán nem durva,
de mi nem voltunk ehhez hozzászokva. Itthon nem vagyunk kiszolgáltatva, ott pedig fura volt, mindig másoktól kellett kérni szívességet. Remélem, hogy az adásokból is kiderül, mennyire emberpróbáló volt, amit végigéltünk. Ennek ellenére nem bántam meg, hogy elmentem, életem egyik meghatározó élménye volt.
A páros másik tagja, Muri Enikő itt sztorizott az Origónak.