Humoros, szexi és brutális az év legkülönlegesebb sorozata

A Love, Death and Robots című sorozatról keveset lehetett tudni egészen a megjelenéséig. Leginkább azzal hirdették, hogy a vezető producere David Fincher, az egyik író, rendező, s szintén producer pedig az első Deadpool-filmet jegyző Tim Miller. Kiderült, hogy egy animációs antológiaszériáról van szó, ami ráadásul a felnőtt korosztálynak szól, merész témákkal foglalkozva. Ez önmagában is kockázatos üzlet, a Netflix azonban rendre zöld utat ad szinte bárminek, amiért jelen esetben nagyon hálásak lehetünk.

Antológia lévén a 18 részes évad minden felvonása más történetet mesél el, a lehető legváltozatosabb köntösben. Külön érdekesség, hogy az epizódokat rendre más animációs vállalat készítette, így a tartalom mellett legalább akkora a hangsúly a külcsínen. Tisztán látszik, hogy Fincherék,

nem akartak korlátozni senkit,

és arra törekedtek, hogy minden egyes direktor, író és animátor kiélhesse az alkotói szabadságát. Ez nem mindig jó ómen, bizonyos esetekben nem árt, ha egy értőbb szakember gátat szab a túlontúl elszállt dolgoknak, de az LDR van annyira sokszínű, hogy egy-egy gyengébb kitérő ne rontson az összképen.

Forrás: Netflix

Ha hasonlítani kéne bármihez, akkor az 1981-es Heavy Metal című rajzfilmhez, illetve a Black Mirror című sorozathoz lehetne mérni az LDR-t. Beskatulyázni azonban lehetetlen, annyira sokféle sztorit és elbeszélői stílust látunk. Közös pont lehet a technológiai fejlettség, a sci-fi elemek keverése a disztópiákkal, de műfajilag behatárolhatatlan a komplett széria. A felnőtt célközönség sem véletlen, az animációs köntös ne tévesszen meg senkit. Az epizódok hemzsegnek az erőszaktól, szextől, és repkednek a vulgáris kifejezések szép számmal.

Forrás: Netflix

Aki belevág, és megnézni az első két felvonást, tökéletes képet kap arról, hogy mire is számíthat. A nyitányban egy szörnyekkel telepatikusan összekapcsolódó lánnyal találkozunk, aki véres arénaharcokból tartja fenn magát.

Brutális, szexi és fordulatos szegmens,

ami megadja a kezdőlökést. Ezzel szemben a második rész teljesen más hangvételt követ. Három robotról szól, akik egy posztapokaliptikus világban élnek, ahol az ember már kihalt. „Városnéző" túrán vesznek részt, és mókásan csodálkoznak rá egy letűnt kor civilizációjára. Kiváló poénok, frappáns társadalomkritika, és egy groteszk csavar a végén.

Forrás: Netflix

Nyilván ezek után is képes megújulni az LDR, de iránymutatónak, illetve a szélsőségek szemléltetésére ideális bemelegítés az első két epizód. Nagyon könnyű rászokni Fincherék agymenésére, ráadásul kifejezetten gyorsan darálható sorozatról van szó. Akad mindössze hatperces, de átlagban nagyjából negyedórás rövidfilmekről beszélhetünk, így a komplett szezon letudható három, három és fél óra alatt.

Hosszú és felesleges lenne végigmenni az összes részen, de muszáj kiemelni néhányat, különböző okok miatt. A hetedik, Beyond the Aquila Rift címre hallgat, egy klasszikus sci-fi, mesés vizualitással, melyben a főhős, űrhajójával fényévekre elsodródik a megadott érkezési ponttól. Az ismeretlen állomáson találkozik régi szerelmével, de rá kell jönnie, hogy nem minden arany, ami fénylik. Remekül összetett, fordulatos negyed óra, melyet egész estés filmként is tovább lehetne gondolni.

Netflix

Az ezt követő nyolcadik rész, Good Hunting címmel a klasszikusabb, rajzolt animációval operál, és ázsiai steampunk környezetbe kalauzol el minket. Egyszerre drámai, fantáziadús és fájdalmasan meseszép történet felnőtteknek. A tizennegyedik, Zima blue című epizód képi világa az 1990-es, 2000-es évek rajzfilmjeit idézi, és talán a leginkább lírai és visszafogott darab. Egy művészről szól, aki az utolsó nagy munkáját készül leleplezni a világ előtt. Elgondolkodtató, az élet értelmét és az önmegvalósítást taglaló, filozofikusabb utazás, mely sokáig az emberrel marad a megtekintés után is.

A cikk folytatódik, lapozzon!