60 éve pecsételődött meg a szlovákiai zsidóság sorsa   

Hatvan évvel ezelőtt, 1941 szeptemberében léptette életbe az akkori Szlovákia, amely a hitleri Németország vazallusa volt, az úgynevezett "Zsidókódexet".

Ezek a zsidóellenes törvények a legszigorúbbak közé tartoztak, amelyeket a második világháború idején hoztak, és 70 000 szlovákiai zsidó deportálásához és fizikai megsemmisítéséhez szolgáltattak alapot - mutat rá a Kathpress katolikus hírügynökség, amely kedden hosszabb történelmi összefoglalót szentelt a témának.

A szlovák püspökök tiltakoztak a szeptember 9-én életbe léptetett "Zsidókódex" ellen. Ugyancsak hasztalan interveniált több alkalommal is a Vatikán a szlovák állam vezetőinél, elsősorban Jozef Tiso köztársasági elnöknél, aki katolikus pap, prelátus volt.

Az előzményekhez tartozik, hogy Tiso, a Szlovák Néppárt elnöke 1938. októberben az első autonóm szlovák kormány miniszterelnöke lett. 1939. március 14-én a nemzetiszocialista Németország tevékeny közreműködésével bekövetkezett Szlovákia kiválása a Csehszlovák Köztársaságból. 1939 októberben Tiso államfő lett, és az is maradt 1945-ig.

Már 1938 őszén nyilvános túlkapások történtek Szlovákiában zsidókkal szemben: személyeket ért támadások, fosztogatások, és kényszerkilakoltatások, amelyeket a "Hlinka-gárda" és a német SS mintájára létesült félkatonai önkéntes testület egységei követtek el. 1941 után mindkét szervezet az SS mintájára átképzésen ment át, és tovább radikalizálódott.

Tiso egyetértett mindezzel, és ezeken túlmenően saját kezdeményezésére is különféle rendszabályokat foganatosított. 1940 augusztusban létrehozták a Központi Szlovák Gazdasági Hivatalt, elsősorban a kisajátítások végrehajtása céljából. A tömegtájékoztatási eszközök csinnadrattájától kísérve egyedül 1940-1941-ben 141 zsidóellenes intézkedést hoztak Szlovákiában.

Végül 1941 szeptemberében kihirdették az úgynevezett (második) "Zsidókódexet", amely tovább súlyosbította a zsidók helyzetét. A mindenre kiterjedő törvény kifejezetten a "nürnbergi faji törvények" hatására született. Nemcsak a valláshoz való tartozás határozta meg, hogy ki számít zsidónak.

A "Zsidókódex" az ellen a 88 000 szlovák állampolgár ellen irányult, akiket az állami hatóságok "a zsidó fajhoz tartózóknak" nyilvánítottak. Közéjük tartoztak "félzsidók" és kikeresztelkedett zsidók, köztük papok is. A kódex megteremtette a törvényi alapot a zsidók internálásához és kiszolgáltatásához. A parlament által elfogadott törvényt annak aláírása előtt az államfő irodájában Tiso részletesen megvitatta Vojtech Tuka miniszterelnökkel és Aleksander Mach belügyminiszterrel. Tiso nem emelt lényeges kifogást a törvénytervezettel szemben.

A katolikus egyház élesen bírálta a "Zsidókódexet", egyebek mellett azért is, mert keresztény hitre tért zsidók növekvő számát is érintette. A katolikus püspökök 1941 októberben hivatalosan tiltakoztak - áll az APA jelentésében. Röviddel ezután éles hangú jegyzék érkezett Pozsonyba a vatikáni államtitkárságtól. Jóllehet a Szlovák Néppárt hivatalosan keresztény pártnak vallotta magát, nem vette figyelembe ezeket a kifogásokat.

Giuseppe Burzio, a Szentszék akkori ideiglenes diplomáciai képviselője Pozsonyból 1941. október 27-én azt jelentette Rómába, hogy Szlovákiában a zsidók módszeres kiirtásának veszélye fenyeget.

A wannseei konferencián 1942 januárban a náci vezetőség megállapította: biztosítottnak tűnik a szlovák együttműködés a "végső megoldás" (Endlösung) végrehajtásánál. 1942 március és október között a Tiso-rezsim mintegy 58 000 zsidót deportáltatott német ellenőrzés alatt álló területeken lévő megsemmisítő táborokba.

Maga Tiso elnök néhanapján kivételes elbánásban részesített egyeseket. Berlinnel kötött megállapodás alapján a szlovák rezsim minden egyes deportáltért 500 birodalmi márkát fizetett a németeknek (hivatalos indoklás szerint többek közt a munkatáborokban folyó szakmai oktatás ellenében). Ennek fejében a nácik megígérték Szlovákiának, hogy nem szállítják vissza a deportáltakat, és (ezen a "fejpénzen" kívül) nem támasztanak majd igényt zsidó vagyonra.

1942. március 31-én Burzio újból figyelmeztette a Szentszéket, hogy a szlovák zsidók náci táborokba történő elszállítása sokuk számára "biztos halált jelent". Miután a Vatikán több alkalommal is erélyesen tiltakozott Tiso elnöknél, végül 1942 októberében - 1944 májusáig - leállították a szlovákiai zsidók deportálását. Akkor olyan törvényt hoztak, amely ugyan tiltotta zsidók kiszolgáltatását a hitleri Németországnak, de a még megmaradt zsidókat humánusabb" szlovák koncentrációs táborokba kényszerítette.

Amikor a Vatikán tudomást szerzett erről, a nuncius újból interveniált Tisónál, és ezeknek a rendelkezéseknek azonnali leállítását követelte. Tiso megígérte ezt a pápának, valójában azonban az ellenkezője történt. Amikor 1944 szeptemberben a német csapatok megkezdték a bevonulást Szlovákiába, végleg megpecsételődött a szlovák táborokban sínylődő 20 000 zsidó sorsa - nagy többségük áldozatául esett a náci megsemmisítési gépezetnek.

Hitler vazallusai közül a szlovákiai rezsim volt az egyetlen, amely parlamenti úton "legitimizált" minden zsidóellenes rendszabályt, következésképpen a zsidók elhurcolását is törvényesítette. (1942. május 15.) A "Zsidókódex" a háború végéig hatályban maradt.

A háború után bíróság elé állították azokat, akik a szlovákiai zsidóság jó háromnegyedének haláláért felelősek voltak. Anton Brunnert, aki a fő felelős volt a zsidóknak Pozsonyból (és más európai városokból) haláltáborokba történt elszállításáért, Bécsben népbíróság halálra ítélte. A Dieter Wisliceny német követ és a zsidók megsemmisítéséért felelős két szlovák minisztériumi tisztviselő ellen Pozsonyban három hónapon át folytatott per mindhárom vádlott vonatkozásában halálos ítélettel ért véget.

Vojtech Tukát 1946-ban, Jozef Tisót 1947-ben ítélték halálra, miután az amerikaiak kiadták őket a csehszlovákoknak. Alexander Machra 30 évi börtönbüntetést szabott ki a bíróság.