Az élő halott

A halál ma már nem ugyanaz, mint egykor volt. Ami hajdan vallási-kulturális jelenség volt, mára orvosi kérdéssé vált, és a különböző társadalmak világszerte próbálják értelmezni e változásokat - gyakran sikertelenül.

Rembrandt: Tulp tanár anatómiája

Ezt jelzi például az is, hogy habár az amerikaiak háromnegyede nyilatkozott úgy, hogy halála után felajánlaná szerveit átültetésre, mégis csupán egynegyedüknek van donorkártyája. Az, hogy az orvosok szerveket távolítanak el halott gyermekekből, ellenérzéseket éppúgy kivált, mint elismerést.

Egykor nem az orvosok, hanem a papok állapították meg a halál beálltát. Ha kétségük volt, az oszlás jeleit keresték. Ahogy azonban az orvostudomány fejlődött, kiderült, hogy a halál nem egy esemény, hanem folyamat. De hol lehet meghúzni a határvonalat? Kezdetben a szív megállása, aztán az agyhalál volt a kritérium. A halál tényének megállapítása azonban még ezután sem vált objektívvé.

Szervátültetés Japánban. Még ma is sokan tiltakoznak

A 60-as évektől megjelentek a mesterséges lélegeztetőberendezések, melyekkel sokáig életben lehet tartani embereket, az orvosoknak azonban tudniuk kellett, hogy adnak-e a páciensnek egy utolsó esélyt az életre, vagy csupán oxigénnel látják el a voltaképpen halott testet. E szempontból az agyhalál tévedhetetlennek tűnt. Az utóbbi évtizedekben az agyhalál fogalma a szervátültetés szempontjából is igen fontossá vált, hiszen az agyhalott személyek szíve még dolgozik, így alkalmasak donornak. Ha azonban a szív megáll, már csak a veséket lehet átültetni. Manapság a fejlett országok többségében törvény szentesíti az agyhalált, némely országban azonban erős kulturális gyökerű szembenállás tapasztalható.

Dánia volt az utolsó nyugat-európai ország, ahol elfogadták az agyhalál kritériumát. A dánok hagyományosan a testében-lelkében egyaránt élőt fogadják el élő személynek. A 70-es években azonban az ottani orvosok kétségeiket fejezték ki, miért kell várni a donor szívének megállásáig, amikor halottá nyilvánítható és csak azután kezdhettek hozzá a szívpumpa alkalmazásához, hogy a sebészek eltávolíthassák a veséket. A dán törvények csak 1990-től tekintik az agy- és szívhalált egyaránt elfogadhatónak.

Japánban még bonyolultabb a helyzet, habár az agyhalált négy évvel ezelőtt törvény is elfogadta. Az emberek jó része, miközben elfogadta, hogy agyhalott személytől szerveket ültessenek át, nem fogadja el, hogy az élet az agyhalállal véget ért.

Miközben a japán törvények lehetővé teszik az egyén számára, hogy szerveit transzplantációra felajánlja, fenntartja a jogot a családtagjai számára, hogy felülbírálják ezt a döntését. Jellemző, hogy 1997 óta csupán kereken tíz agyhalottból vettek ki szerveket átültetésre.

Az agyhalál megítélése sem teljesen egyértelmű. Vannak, akik úgy gondolják, még az agyhalál állapotából is lehet visszatérés.

Az igazság azonban az, hogy még egyetlen agyhalott sem "támadt fel", illetve ha mégis, kiderült, hogy valójában az agyhalál diagnózisa volt hibás. Sokan összekeverik az agyhalált a kómával, melyből viszont van visszatérés.

Egyik kutató ezt mondja: Senki sem mondhatja az agyhalottra, hogy halott, mert voltaképpen nem halott. Dobog a szíve, gép segítségével lélegzik, bőrszíne teljesen életszerű. Még az agyhalál után 48 órával is növekszik a haj vagy a köröm, sőt agyhalottá nyilvánított terhes nő, akit lélegeztetőgépen tartottak, megszülte gyermekét.

Az agyhalál nem szükségképpen jelenti azt, hogy a páciens teljesen öntudatlan, eszméletlen. Két kutató arra tett javaslatot, hogy az agyhalottakat is altassák el, mielőtt kiveszik a szerveiket. Nagy-Britanniában például az agyhalál az agytörzs funkcióinak elveszítését jelenti. Orvosi szemszögből ez az a pont, ahonnan nincs visszatérés.

Az említett két kutató azonban azzal érvel, hogy ez még nem jelenti feltétlenül a teljes öntudatvesztést is, mert az magasabb agyfunkciókhoz kötött. Bár az agytörzshalott páciensek nem éreznek fájdalmat, még képesek reflexszerű mozgásokra. Előfordul, hogy szerveik eltávolításakor a műtőasztalon megmozdulnak, szívverésük felgyorsul, vérnyomásuk emelkedik.

A halál beálltának megítélése igen fontos a szervátültetés szempontjából. Az Egyesült Államokban pl. 1990 óta megháromszorozódott (jelenleg 72 ezer) a szervátültetésre várók száma. Ugyanezen idő alatt azonban csak a duplájára nőtt a donorok száma. A legnagyobb hiány a gyermekszerveknél tapasztalható.

A transzplantációra váró gyerekek fele-harmada hal meg úgy, hogy várólistán van. Egyes gyermekek funkcionáló agytörzzsel, ám kifejlődött agykéreg nélkül jönnek világra. Az amerikai agyhalál-kritériumok szerint ők élőnek tekintendők, bár a legritkább esetben élnek néhány óránál tovább.

1994-ben az illetékes etikai bizottság engedélyezte, hogy az ilyen csecsemőket donorként használhassák, majd egy év múlva megtiltotta, mégpedig azon az alapon, hogy fennáll a hibás diagnózis veszélye. Hasonlóan vitás a helyzet a folytonos vegetatív állapotban levő pácienseknél, mert ha az agytörzs funkcionál, képesek önállóan lélegezni, miközben agykérgük nem funkcionál. A diagnózis elvben akkor lehetséges, ha a páciens legalább egy hónapig ebben az állapotban van. Utólagos vizsgálatok kiderítették, hogy több esetben is hibásan állapították meg a diagnózist.

A közvélemény hangulatváltozása is számottevően befolyásolhatja az agyhalállal, illetve a transzplantációval kapcsolatos orvosi-etikai gyakorlatot. Egykor azok a japán betegek, akik külföldre mentek transzplantációra, gyűlölködő leveleket kaptak, az agyhalottakat donorként használó orvosokat pedig gyilkosnak tartották.

Az utóbbi években azonban Japánban is egyre nyíltabban lehet beszélni a témáról és egyre többen fogadják el az agyhalál tényét. Hasonlóképpen gyorsan változik, fejlődik az orvosi technika. Talán nincs messze az az idő, amikor a Parkinson- vagy Huntington-kórban szenvedők millióin lehet segíteni azzal, hogy halott donorokból vesznek ki neuronokat transzplantációra, nem pedig magzati szövetből, mint a jelenlegi gyakorlatban.