Aknakeresők

Vágólapra másolva!

Napjainkban mintegy 100 millió taposóakna lapul szerteszét a világon áldozatra várva. Ezek a fegyverek 15 percenként pusztítanak el vagy csonkítanak meg egy embert. Hatástalanításuk a mai módszerekkel több mint száz évbe telne.

Vágólapra másolva!

Balkán taposóakna Délkelet-Európa hatástalanítás

Diana hercegnő nagy szerepet játszott abban, hogy a világ felismerje a taposóaknák világméretű problémáját. A brit kormány nem sokkal az ő halála után, 1997-ben írta alá a taposóaknák használatát tiltó ottawai egyezményt. A kampány az utóbbi időben alábbhagyott, de vezetői nemrégiben újabb támogatókra találtak. Nelson Mandela és felesége, Graca Machel a taposóaknák elleni küzdelem élharcosai lettek. Az asszony hazájában, Mozambikban az aknák az évtizedes polgárháború keserű örökségei közé tartoznak. A jordániai Noor királyné szintén bekapcsolódott e küzdelembe, s a Mandela-házaspárral együtt erkölcsi támogatásáról biztosította azt a vállalkozást, amelynek során néhány éve egy forradalmian új aknakereső tesztelését kezdték meg.

A teszteléshez Richard Branson, a Virgin birodalom feje felajánlotta egyik léghajóját. Az új berendezés, melynek kipróbálását Branson anyagilag is támogatta, számtalan ember életét mentheti meg, és átalakíthatja az aknakeresés veszélyes műveletét. Ez a kísérleti radarrendszer, melynek kidolgozói a brit Védelmi Elemző és Kutatóközpont, angol rövidítéssel a DERA dolgozói, a levegőből kutatja fel a földfelszín alá rejtett aknákat.

Az eredetileg hadászati célokra kifejlesztett radar prototípusa egy hűtőszekrény méretű dobozból áll, amelyet az Aknakutatónak elnevezett léghajó orrárra szereltek. A DERA szakemberei szerint a műszer képes a felszín alá "látni" és nagy felbontású képeket készíteni. Így azonnal felismerhetővé válnak az aknák. Az aknamezők felett repülő Aknakutató a hagyományos módszereknél jóval gyorsabban tudja feltérképezni a terepet, s ezzel forradalmasíthatja a tűzszerészek munkáját. A rendszer kipróbálásához Koszovó ideális helyszínnek tűnt.

Koszovóban a fegyverek már több éve hallgatnak, de a háború tovább szedi áldozatait. Az ENSZ becslése szerint a szerbek mintegy 20 ezer taposóaknát hagytak Koszovóban. A helyzetet nehezíti, hogy a tűzszerészeknek a NATO fel nem robbant bombáit is meg kell találniuk. Ezek a bombák Koszovó legeldugottabb zugaiban is fellelhetők. A brit és amerikai bombák több civilt öltek meg a háború vége óta, mint a szerb taposóaknák.

Ráadásul a NATO eleinte igencsak hiányos információkkal szolgált az aknakereső alakulatok vezetőinek. Csupán hozzávetőleges adatokat adtak a földrajzi koordinátákról és a ledobott bombák számáról, és a robbanószerkezetek típusát már nem árulták el. Nem véletlen, hogy a tűzszerészek úgy érezték, tűt keresnek a szénakazalban.

Az aknák és bombák hatástalanításán dolgozó több száz tűzszerész egyesével kutatja fel az aknákat. E veszélyes művelet közben már több mint húsz szakember robbantotta fel magát. Ráadásul az aknák és bombák civil áldozatainak a száma is napról napra nő.

Ezen a helyzeten akartak változtatni az Aknakeresőn dolgozó szakemberek és munkatársaik. A léghajó azonban nem repülhetett a legrövidebb úton Németországból Koszovóba. Egyrészt meg kellett kerülnie az Alpok hegységet, másrészt pedig távol kellett maradnia a Balkán veszélyes pontjaitól. Így a teljes út hossza közel 3000 kilométer lett. Az Aknakutató két hét repülés után átszelte az Adriai-tengert és megérkezett Görögországba. Innen indult a Balkánra, ám előbb tisztázni kellett a koszovói leszállóhely kérdését. Mivel Koszovóban akkoriban több mint 30 nemzet katonái állomásoztak, a megfelelő leszállóhely kiválasztása már-már diplomáciai erőfeszítéseket igényelt. Végül sikerült kiválasztani a megfelelő helyet, de a sok késlekedés miatt a tesztsorozat elvégzésére csak három nap maradt.

Az időjárás sem kedvezett a kutatóknak; igen erős szél fújt azokban a napokban, s emellett a berendezés tömege is gondot okozott. A léghajók sajátossága, hogy minél magasabban szállnak, annál kisebb a terhelhetőségük. Azért, hogy megfelelő képeket tudjanak készíteni, a radar kezelőinek le kellett venniük a plusz terhet jelentő reklámokat. Ez azonban feszültséghez vezetett a magukat reklámozni akaró támogatók és a kutatók között.

A nehézségek ellenére a tesztsorozatok végül mégis sikeresen lezajlottak. A munka során kiderült, hogy a léghajóból sokkal könnyebb volt felvételeket készíteni, mint például egy helikopterből, de az, hogy ezek a felvételek valóban hasznosíthatók, csak néhány nap múlva derült ki. A DERA malverni központjában számítógépbe táplálták az Aknakutatóról származó adatokat. Az ottani szakemberek a radar Koszovóban rögzített képeit beazonosítható háromdimenziós számítógépes grafikákká alakították át.

Az eredmények meggyőzőek voltak. A robbanószerkezeteket tisztán ki lehetett venni.

Ezen eredmények alapján az Aknakutató csapata azt reméli, hogy megfelelő támogatással nemsokára munkába állíthatják a radarral felszerelt léghajóflottát. Az álmuk az, hogy jelentősen hozzájáruljanak a taposóaknák elleni világméretű küzdelemhez. A tűzszerészeket természetesen nem tudják helyettesíteni, de a munkájukat meggyorsíthatják. Hisznek abban, hogy a taposóaknák problémáját meg lehet oldani, de tudják, hogy - minden egyéb problémához hasonlóan - erre is csak közös erőfeszítéssel nyílik lehetőség.