Hawking fogadást nyert a Higgs-bozonok rovására

Steve Connor, az Independent tudományos szerkesztője megkísérelte az első lehetetlent, az itt leírt további lehetetlenségek között: egy napilapban szellemes eszmefuttatással leírta, hogyan veszett össze a mai tudomány egyik "nehézsúlyúnak" titulált tudósa: Newton tanszékének örököse, korunk legsikeresebb ismeretterjesztője, Stephen Hawking, Peter Higgs professzorral, akiről az egyik legizgalmasabb, megfoghatatlan részecskét, egy bozont neveztek el.

Ennek létezése elméletileg kiszámítható, de Hawking szerint létezése nem bizonyítható. A gyorsítók egyhamar képtelenek lesznek bemérni, meghatározni.

Ha pedig a vita tárgya se definiálható köznapi fogalmakkal, bekövetkezik a következő lehetetlenség: képtelenség olvashatóan és szórakoztatóan leírni, mi is a Higgs-bozon nevű részecske, amelyen úgy veszett össze a matematika és fizika e két zsenije, hogy tudományos párbajsegédeik hasonlóan rágalmazzák és sértegessék egymást, mint két loncsos utcalány a Sohóban, miután mindkettőt kihajították egy hatodosztályú kocsmából.

Az Independent cikkírójának a további megfoghatatlanokból egy lehetséges elemet sikerült egyszerűsítenie és lefordítania a köznapi újságírás szintjére: érzékelteti a korunk két igazi bölcse közt kialakult vita sértő hangnemét s abszurditását. Kétséges persze, mi az ördögért fogadott Hawking.

De a fogadást megnyerte. Hiszen Higgs professzor hosszú idő után sem találta meg a bozont. Miért nem találta meg: ezt leírni már megint csak lehetetlenség, mert a felfedezés fogalma ugyanolyan nehezen körülírható a mai tudományban, akár a modern részecskefizikai fogalmak.

Még kevésbé lehetséges a következő lehetetlenség megmagyarázása: mi lehetett a valóságos célja e fogadásnak. Az Independent szerint a mai elméleti fizika két nagy irányzata ütközött: az anyag legkisebb dimenzióinak képviselői állnak az egyik oldalon, kozmológusok a másikon.

Az Independent szerint Hawking csupán heccből akart legyőzni egy részecskefizikus kollégát, megmutatva, hogy a részecskekutatás eme iránya lehetőségeinek végére érkezett...

Itt azonban kiváló brit újságíró-kollégánk egyszerűsít. A legnagyobb és a legkisebb dimenziók fizikája ugyanis ma már csak szoros összefüggésben tárgyalható. Erre éppen Hawking szolgáltat példát Az idő rövid története című tudományos bestsellerében, ami az ismeretterjesztés (magyarul is sikeres) csodája.
Körülbelül egy olyan morális- tudományos adok-kapok leírása következik ezután, amilyet Hawking ír le említett műve végén: hogyan semmisítette meg nemtelen módon Newton (nem lévén éppen olyan nagy jellem, mint amekkora tudós) annak idején Leibnizet, akivel nagyjából egy időben dolgozták ki a differenciál- és integrálszámítást.

A megnyert fogadás végén Higgs tudós barátai bosszúból földön-égen azt terjesztik egyetemi körökben, hogy Hawkingot kár Newton utódának nevezni, az igazi Newton-utód (Hawking által is dicsőített) Dirac. Ami e fizikusvitában pedig a legalpáribb: a Higgs-párt fegyverhordozói állítják, hogy Hawking hírnevét csak píár szakemberek csinálták meg, felhasználva, hogy nyomorék létére, iszonyatos ritka betegségben szenvedve, "viszonylag" fantasztikus teljesítményre képes.

De ha a mozogni képtelen és szintetizátoron keresztül magát kifejező tudós képe nem ivódott volna bele a tévénézők ismeretébe, e teljesítmény viszonylagossága eltűnne, és maradna egy közepes ismeretterjesztő. E tudományos pletykálkodás és rágalmazás - amit senki nem mer névvel vállalni - természetesen mérgező és lealacsonyító kocsmaszintű perpatvar, amit a Higgs-párt is tud (magát Higgset Connor nem is idézi).

S a vélekedéseknek a forrását nem jelöli meg a lap. Az Independent ily módon egy tabloid újság tematikáját vállalta fel a szellemes és színvonalas sztorizás szintjén. A történet persze érdekes, olvasmányos. Kérdés azonban, mennyire használ a tudománynak. S egy másik kérdés, hogyan értékelhető ma, mi az igazi érték: egy jól bemért, de meg nem "fogott" bozon vagy egy szaftos sztori korunk tudósairól.

N. Sándor László