A városharc a védekezőnek kedvez

A Pentagon és az amerikai haderő számára ismétlődő rémálom egy bagdadi csata Szaddám Huszein iraki elnök Köztársasági Gárdája ellen.

Az iraki kormány már a háború előtt jelezte, hogy ilyen irányú stratégiát kíván követni. Az amerikai tengerészgyalogság és a szárazföldi haderő néhány egysége évek óta rendszeresen gyakorolja a sűrűn lakott területen végrehajtandó katonai műveleteket, szaknyelven a "helységharcot", "városharcot", a polgári szóhasználatban az utcai harcot.

A harcnak sajátos viszonyok közötti megvívásáról van szó, amikor a magasabbegységek, az egységek és az alegységek harcukat települések, városok, községek különböző építményei, létesítményei (épületek, épületcsoportok, utcák, terek stb.) figyelembevételével sajátos eljárásokkal és csoportosításban vívják.

Az amerikai védelmi minisztérium megbízásából készült tanulmányok egyike 2000 októberében azt ajánlotta, hogy a szárazföldi erők további 36 zászlóalja kapjon egy várható bevetési parancs előtt intenzív felkészítést városharcra. Az alapos elkészítés csökkentheti a támadó veszteségeit ebben a nehéz harcfajtában, de az elemzések és a gyakorlati tapasztalatok szerint a városharc, a helységharc a védekezőnek kedvez.

Edwin P. Smith altábornagy, a Csendes-óceán térségében állomásozó amerikai szárazföldi erők főparancsnoka fogalmazta meg, hogy "a városharc nagy kiegyenlítő". Emellett "a hadműveletek egyik legnehezebb fajtájának tekinthető". Többszörösére bővíti a harc lehetséges dimenzióit, növeli a "térsűrűséget", szétszórja az erőket, csökkenti a kombattánsok és a nem kombattánsok közötti különbségeket, növeli az élőerő-igényt, "jutalmazza" az alacsonyabb műszaki színvonalú fegyvereket, fokozza a véletlenek valószínűségét, bonyolítja az elkötelezettség katonai szabályait, összekuszálja a siker és a kudarc hagyományos mutatóit.

Történelmi tény, hogy hallatlanul nehéz sikeres városharcot-helységharcot folytatni. Az utolsó négy-öt évtized azt mutatta, hogy a hadszíntéren manőverező seregek klasszikus összecsapásait olyan fegyveres konfliktusok váltották fel, amelyek sűrűn lakott térségekre összpontosultak, ahelyett, hogy elkerülték volna azokat. A modern katonai konfliktus: "variációk az államok lakosságának és agyközpontjainak ellenőrzését célzó időtlen óhajra".

Amikor a hírhedt Willy Suttont megkérdezték, hogy miért állandóan bankokat rabol ki, azt válaszolta, hogy "mert ott van a pénz". Arra a kérdésre, hogy miért kell városokban harcolni, adódik a válasz: "mert ott vannak az emberek". Becslések szerint 2010-re a világ lakosságának 75 százaléka városokban fog élni.

Amerika hadtörténete érzékelteti a településeken folytatott harccselekmények dilemmáit. Sok a tapasztalat, de azok rendre feledésbe merülnek. Katonaságnak kellett annak idején megvédenie a településeket az indiánok támadásaitól, aztán jött Mexikó és az amerikai polgárháború. A II. világháború idején az amerikai szárazföldi haderő városok és községek ezreit szabadította fel Európában.

A közelmúltig a városi hadműveleteket vagy az idegen lakosság körében végrehajtott katonai akciókat "lehetségesnek" tartották, de nem vették fel az egységek éves hadgyakorlatainak témái közé. Ennek véget kellett vetni.

Az urbanizáció tért hódított nemcsak a fejlett, hanem a fejlődő világban is. Mind valószínűbb lett, hogy lakott területek válnak harcterekké, s a lakosság mind ritkábban marad tétlen szemlélője. Ahogy a fegyveres erőket mind gyakrabban vonták be stabilizáló műveletekbe, és ahogy mind valószínűbb lett, hogy az ellenfél városi körzetekben keres menedéket, a katonákat ki kellett képezni városközpontú műveletekre, a hatalomba kerítéstől a békefenntartásig. Egyes amerikai katonai vezetők megkapták azt a minősítést, hogy felkészületlenül kívánnak maradni olyan küldetésekre, amelyeket nem akarnak - mintha ez a felkészületlenség kizárná a bevetést...

1993, Mogadishu, Szomália, és 1994-95, Groznij, Csecsenföld. Ezek az események ráirányították a Pentagon figyelmét a városharcra. A továbbiakban előtérbe került az aszimmetrikus hadviselés, az Egyesült Államok jövőbeli ellenfeleinek fő stratégiájaként, többet kellett foglalkozni a nem háborús katonai műveletekkel (emberiességi rendeltetésű beavatkozás, béke-kikényszerítés, terroristaellenes akciók, nem kombattánsok kimenekítése stb.), valamint azzal az új fejleménnyel, hogy az Egyesült Államok kontinentális területén is szóba jöhetnek katonai műveletek.

A sors iróniája, hogy az Egyesült Államok megnyerte a hidegháborút, a Római Birodalom óta az egyetlen igazi világhegemón lett, s most éppen páratlan katonai ereje készteti ellenfeleit arra, hogy aszimmetrikus hadviselési módokat alkalmazzanak vele szemben. Aszimmetrikus hadviselést kényszerít ki a terrorizmus és a városharc is és most az ellenfél mindkét kihívást megtestesíti. A hallatlanul bonyolult nemzetközi a biztonsági környezetet érzékelteti, hogy 1990 óta az Egyesült Államok mintegy negyven alkalommal alkalmazta fegyveres erőit, az Öböl-háború kivételével minden esetben nem háborús katonai műveletekre. A hidegháború közel fél évszázada alatt 48 amerikai katonai akció volt, többségében hagyományos háborús beavatkozás.

Robert Kaplan A közelgő anarchia című könyvében két tényezőre vezeti vissza a nem háborús jellegű amerikai katonai műveletek elszaporodását: az egyik a törzsi és etnikai konfliktusok sorozatos kirobbanása, amit korábban gátolt a két szuperhatalom vetélkedése, a másik az Egyesült Államok önmérsékletének feladása: a szovjet fenyegetés megszűntével Washington viszonylag szabadabban kezdett nem háborús katonai műveletekre vállalkozni.

A megváltozott nemzetközi és belső biztonsági környezet a városharcot az amerikai katonai doktrína és tervezés frontvonalába állította, az iraki háború pedig az amerikai városok nyilvánvaló sebezhetőségével együtt a harccselekmények gyakorlati síkjába emelte.