A távolság betegei

Aki látott már a rács mentén egész álló nap üveges tekintettel fel-alá poroszkáló tigrist, az tisztában lehet vele, hogy egyes fajok egyedei számára minden fogságban töltött nap gyötrelem. Kutatók arra keresték a választ, mi az oka annak, hogy egyes nagyvadak kevésbé, mások viszont látványosan szenvednek az állatkertekben.

Meglepő módon a fajra jellemző testméret korántsem nyom ennyit a latban. Néhány nagytermetű ragadozó, mint például a grizzlymedve, amely természetes élőhelyén csupán 0,5 km²-nyi területen barangol, meglehetősen jól viseli az állatkerti kifutót - viszonylag sokan élik meg a felnőttkort, és egy átlagos napon idejüknek csupán 11 százalékát töltik kényszeres sétálgatással. A grizzlyhez hasonló módon a hiúz, a vidramenyét, a róka és a sarki róka viszonylag könnyedén alkalmazkodik az állatkerti lét szűkösségéhez.

A végtelen távolás hiánya legjobban a tigriseket, oroszlánokat, jegesmedvéket és csimpánzokat viseli meg, közülük igen sokan szinte egész nap eszelősen róják a köröket ketrecük, kifutójuk néhány négyzetméterén, és utódaik gyakran még kölyökként elpusztulnak. A vadászmezőkben ráadásul korántsem csupán maga a bejárt távolság pótolhatalan, hiszen - a felmérések szerint - a fogságban tartott tigrisek, jegesmedvék kényszeres járkálásuk rosán naponta többszörösével "teljesítik túl" a vadonban megtett távolságot. Dr. Mason úgy véli, a fogságban ezeknek az állatoknak a természetes élőhely változatossága is hiányzik.

Mindezen tapasztalatokat összevetve nagyobb területű kifutók létrehozása mellett jelentős javulást lehetne elérni az említett ragadozók életkörülményeiben azzal, ha bármi módon változatosságot vinnék életükbe. Ilyen lehet az etetési idő folyamatos változtatása, a kifutók rendszeres átalakítása - vonta le a tanulságot dr. Mason.