A moduláris robot nem olyan látványos, nem olyan komikus és nem olyan szórakoztató, mint Asimo vagy Qrio. Nem humanoid, nem próbálja utánozni az ember mozgását. Szakértők szerint viszont jócskán túlmutat rajtuk - a jövőt körvonalazza. Adaptív: küllemét a változó körülményekhez igazítja. Néha hasonlít a természetes világ egyik-másik teremtményére, más alkalmakkor viszont egyáltalán nem.
A japán Elosztott Rendszertervező és Kutató Csoport kísérleti M-TRAN II-je (modular transformer) új robotikai trendet testesít meg. Komplex biológiai jelenségeket imitál: átalakítja, hiba esetén megjavítja önmagát. Akárcsak a saját másolatát készítő DNS. A prototípus (és főként kései utódai) ellentétben a legtöbb, egy-egy jól meghatározott feladat elvégzésére fejlesztett (azt, de csak azt kiválóan teljesítő) jelenkori robottal - a számítógépek mintájára - mindig alkalmazkodni fog az új feltételekhez és elvárásokhoz, ma még ismeretlen, az eredeti design során figyelembe se vett munkákat is képes lesz kivitelezni. Nem olyan tökéletesen, mint például a futószalag melletti lyukasztásra specializált gép-rokonok, viszont épp elég jól ahhoz, hogy ne a hibákat, hanem a számos területre kiterjedő multifunkcionalitást értékeljük benne.
Hibrid modell
Egymáshoz kapcsolt moduljai egy kicsit úgy működnek, mint az élőlények sejtjei. Mechanikus funkciókkal bírnak, információt dolgoznak fel. Három részből állnak: aktív és passzív tömbből, valamint a kettő közötti kapocsból. Mind az aktív, mind a passzív "kockák" az összekötő elem körüli száznyolcvan fokos forgásra képesek. A modulok a rendszer többi moduljával kapcsolatot létesítő, ki- és bekapcsolt (on-off) állapotot váltogató mágnest is tartalmaznak. A kapcsolatteremtést, annak megszakítását nem külső erők, hanem saját maguk végzik.
A moduláris robotok tervezésének két módja ismert: rács-, illetve láncalapú rendszerek. Előbbiek egységei Lego-kockák mintájára keverednek a 2D-s vagy 3D-s rács körül, utóbbiak a mindenkori szituáció függvényeként egymással összekapcsolódó, szétváló robotkarokra hasonlítanak. "A rácsrendszerek tökéletesek az ön-rekonfigurációra, viszont a mozgásban kevésbé jók" - magyarázza Satoshi Murata, az M-TRAN robotok atyja. "Másrészről, a láncrendszerek kiválóan generálnak mozgást, ám az ön-rekonfiguráció nem tartozik az erősségeik közé." A rácsrendszer fix koordinátái korlátozzák a mobilitást, ugyanakkor ideálisak új alak formálásakor. A másik esetben a karok mozognak, tárgyakat fognak meg, löknek tovább, azaz dinamikus tevékenységekben jeleskednek. Ezzel szemben pozícióik koordinálása felettébb nehéz.
M-TRAN-ben keveredik a két megközelítés: a tömbök rácsszerűen, az összekötő elemek láncszerűen működnek. A potenciális formák, mozgások sokaságát a hibrid modell teszi lehetővé.