Közhely, de igaz: urbanizálódó, globalizálódó, gyorsuló világunkban számtalan új információval, új kihívással szembesülünk. Nem volt ez régen sem másképp, mégis mintha az utóbbi évszázadban "minden a feje tetejére állt volna" és valóban nagyobb teher hárulna ránk, mint korábban. Ezért is érdekes, hogy viszonylag későn került a - orvosi és pszichológiai - tudomány látókörébe a minket, embereket a külvilágból ért ismeretlen, szokatlan ingerekre adott válaszok gyűjtőneve: a stressz. Ma stresszhelyzetnek azt nevezzük, amikor az ember a környezetével újszerű, magatartási választ igénylő szituációba, helyzetbe kerül.
A stressz fogalma a 30-as években apai ágon magyar származású tudós, Selye János kutatói munkássága nyomán vált ismerté. Selye már prágai egyetemi évei alatt felfigyelt arra, hogy az egyes betegségek jellegzetes tünetei között van valami közös, amit akkor általános betegségszindrómának nevezett el. Később Kanadában dolgozott és itt állatkísérletekkel igazolta elgondolásait. Patkányokon különböző idegi, fizikai bántalmazások (stressz) hatását vizsgálta. Hamar kiderült, hogy az állatok különböző szervei komoly károsodást szenvedtek, mely károsodások egy ideig visszafordíthatóak voltak, azonban egy idő után halálhoz vezettek. 1936-ban a Nature című tudományos szaklap publikálta észrevételeit tartalmazó közleményét, amelyben a későbbi híres ún. stresszelmélet minden tényezőjét megtaláljuk.
Selye úttörője volt azoknak a 20. században kibontakozó kutatásoknak, melyek a psziché és a test kapcsolatát kezdték tudományosan vizsgálgatni. Nagy érdeme még, hogy a stresszelméletből fakad az elméleti és gyakorlati szempontokból egyaránt fontos következtetések egyike, miszerint ha a szervezet saját védelmi készültségét a stresszel szemben felerősítjük, ezzel elősegíthetjük a betegségek leküzdését.