A vizsgált denevérfaj telente 100 kilométert is repül, hogy megfelelő telelőhelyet találjon magának. Az első kísérletben a kutatók megszokott szálláshelyükről 20 kilométerrel távolabbra vittek el 15 denevért. Kis rádióadókat erősítettek rájuk, egyenként engedték el őket, majd egy kis repülőgéppel követték őket. Valamennyi denevér egyenesen hazarepült.
Korábban azt feltételezték, hogy a naplemente szolgál iránytűként számukra. Mások mágneses anyagok nyomát mutatták ki testükben, logikus volt tehát a feltételezés, hogy a földmágneses teret is felhasználják valahogyan. A kérdések tisztázására újabb kísérletet végeztek. A denevérek olyan sisakot kaptak, amely erős mágneses teret hoz létre, és ennek a mágneses térnek az iránya eltér a földmágneses tér északjától.
A denevérek másfél órán át ültek sisakkal a fejükön, és közben nézték a naplementét. Ezután elvitték őket az első kísérletben már használt, 20 km távolságban lévő indítóhelyre. Valamennyi denevér rossz irányban indult el. Egyetlen, jól megtervezett kísérlettel sikerült tehát egyértelműen kizárni a naplemente hatását és bizonyítani a mágneses érzékelés szerepét. Az eltévedt denevérek mindegyike előbb-utóbb hazatalált, egyesek már néhány óra elteltével megtalálták a hazavezető utat. Ennek a mechanizmusát egyelőre csak találgatják a kutatók. Talán azért regenerálódtak hamar, mert csak rövid ideig voltak kitéve a zavaró mágneses térnek? A zavaró hatás megszűnésével helyesbíteni tudták iránytűjüket? Más tájékozódási módszerre álltak át?
A denevérek túl kicsik ahhoz, hogy műholdakkal követhessék őket hosszú vándorútjukon. A 15-25 gramm tömegű állatok csak fél grammos szerkezetet bírnak el, a standard GPS-jeladók ennél nehezebbek. A kutatócsoport támogatást próbál szerezni egy kifejezetten kis, vándorló állatok nyomon követésére szolgáló műhold megépítésére. Addig is megpróbálják feltárni a denevérek tájékozódási mechanizmusának további részleteit.
Jéki László