Nem viccből nevetünk

Elméletalkotók sora - köztük Platón, Arisztotelész, Hobbes, Kant, Schopenhauer és Freud - kutatta a nevetés okát, ám a tudomány legújabb eredményei szerint mindannyian rossz nyomon jártak. Ők ugyanis a humorból indultak ki, miközben nevetésünk oka legtöbbször cseppet sem vicces. Nevethetünk például azért, hogy baráti érzéseinket fejezzük ki, vagy azért, mert alárendelt pozícióba kerültünk.

Két muffin sül a kemencében. Egyikük feljajdul: "Hú, de meleg van itt!" A másik: "Nahát, egy beszélő muffin!" - ezzel a faviccel tettek érdekes kísérletet a Floridai Állami Egyetem kutatói, Tyler Stillman vezetésével.

A vizsgálat során utolsó éves egyetemi hallgató lányokkal készítettek egy interjút, amelyről azok úgy hitték, pénzköltési szokásaikra irányul. A lányok egy részének azt mondták, az interjúkészítő néhányuknak pénzjutalmat ad majd; mások esetében ez nem hangzott el. Az interjú során, mintegy mellesleg, a kérdező elsütötte a muffinos viccet. A hallgatók közül azok, akiknél jutalom volt kilátásba helyezve, sokkal inkább hajlamosak voltak nevetni, mint a többiek. A kutatók szerint ennek magyarázata az, hogy a pénzjutalom lehetősége révén a lányok beosztott pozícióban érezték magukat az interjúkészítővel szemben, akinek - mint egy főnöknek - hatalmában állt eldönteni, ki érdemel "prémiumot".

Azért nevettek a lányok, mert be akartak vágódni a főnöknél? A kísérlet következő fordulója megmutatja, nem erről van szó. A lányok itt is ugyanazt a viccet hallgatták meg, de videóról; s úgy tudták, a vicc mesélőjével egy közös feladaton fognak együtt dolgozni. Egy részüknek azt mondták, akit látnak, az lesz a főnök, és pénzjutalmat adhat nekik. Másik részüknek azt, hogy egyenrangúak lesznek; megint másoknak pedig azt, hogy ők lesznek a főnökök.

A pozíció hatása még így is működött. A beosztott és egyenrangú szerepet kapott lányok sokkal inkább nevettek, mint a főnökök, annak ellenére, hogy a viccmesélő nem látta őket. A nevetés tehát spontán reakció volt a helyzetükre, nem pedig tudatos stratégia.

A kutatók értelmezése szerint, amikor a státus-hierarchiában nem foglalunk el magas pozíciót, szövetségeseket keresünk, s ez ráhangol minket arra, hogy nevessünk bármin - még ha az egyáltalán nem is mókás. Ez akkor is így van, ha nevetésünkből semmiféle közvetlen előny nem származik.

Mindezt aláhúzandó, Tyler Stillman saját példáján is bemutatja a státus hatását a nevetésre. Amikor a muffinos viccet hallgatói előtt sütötte el, azok kivétel nélkül mindig hangos nevetésben törtek ki. Hozzá is szokott ahhoz, hogy a viccel ilyen hatást tud kelteni. Így amikor azt egy konferencián is elmondta, automatikusan várta a közönség nevetését. Ehelyett kínos csend fogadta. Az előbbiek fényében a magyarázat nem nehéz: hallgatósága csupa tudományos főmunkatársból állt, akik státusban fölötte álltak a fiatal kutatónak.

Mindez megerősíti, amit Provine is hangsúlyoz, hogy a nevetés nagymértékben akaratlan folyamat. Habár az emberek tudatosan képesek a nevetést elnyomni, kevesen tudják magukat meggyőző nevetésre bírni. Így, mivel nehezen tettethető, a nevetés egyfajta őszinte társas jelzés: valami erős, ősi, nyers és kezdetleges reakció, egyfajta viselkedési kövület, amely felfedi a minden emberi lényben, sőt akár minden emlősben közös gyökereket.

Jakabffy Éva