Őssejtkutatás: sok a tisztázatlan kérdés

Japán és amerikai kutatóknak elsőként sikerült felnőtt emberi bőrsejteket genetikailag átprogramozniuk embrionális őssejtekhez hasonló képességű sejtekké. Összeállításunk második részében áttekintjük azokat a fontos őssejtforrásokat, illetve őssejtek előállítására alkalmas módszereket, amelyeket kutatási és terápiás célokra lehet felhasználni.

Merre tart az őssejtkutatás?

Az eddigi tapasztalatok azt mutatják: a felnőtt őssejteknek számos előnye van az embrionális őssejtekhez képest. Ha az embrionális őssejtkutatást kísérő parázs vitáktól eltekintünk, már csak technikai szempontból is egyszerűbbnek tűnik a felnőtt őssejtek használata - az embrionális sejtek izolálása viszonylag nehéz feladat. Ezzel szemben a felnőtt szervezetben, illetve a köldökzsinórvérben nagy mennyiségben megtalálható vérképző őssejtek kinyerése megoldott, és ezek a sejtek kitűnően tenyészthetők.

Egy másik érv szerint nagyobb a daganatok kialakulásának veszélye az embrionális őssejtek alkalmazásakor. A felnőtt őssejtek felhasználása ebből a szempontból biztonságosabbnak tűnik. Az embrionális sejtek "rossz útra tévedhetnek", előfordulhat, hogy osztódásuk nem tud megállni, és rákos burjánzásnak indulnak. Persze a daganatképződés kockázatát felnőtt őssejtek használatakor is mindig alaposan meg kell vizsgálni.

Az embrionális őssejtek mellett szól viszont az, hogy tetszőleges szövettípussá át tudnak alakulni, ellentétben a valamennyire limitált differenciálódási képességű felnőtt őssejtekkel. Ezenkívül az embrionális őssejtekből olyan sejtvonalak hozhatók létre, amelyek laboratóriumi körülmények között korlátlanul szaporíthatók. Az utóbbi néhány év kutatásai azonban rámutattak, hogy a felnőtt őssejtek is sokkal szélesebb körben alkalmazhatók, mint korábban gondoltuk - így talán nem lesz szükség embrionális őssejtekre.

A felnőtt őssejtek meglepő plaszticitását már nem csak in vitro (laboratóriumi) körülmények között sikerült igazolni. Emlősökön (főleg egereken) végzett kísérletek sorozata bizonyította, hogy az állatok károsodott szövetébe injektált csontvelői eredetű őssejtek kitűnően tudnak alkalmazkodni új szöveti környezetükhöz, és a számukra idegen szövetre jellemző sejttípussá differenciálódnak. Állatkísérletek során sikerült már e módszerrel a vázizom, a szívizom, a tüdő, a központi idegrendszer, a máj, a vese, a hasnyálmirigy és a bőr szöveteit is regenerálni. Úgy tűnik, a köldökzsinórvérben található őssejtek is képesek arra, hogy a károsodott szöveteket regenerálják.

Az utóbbi időben azonban komoly tudományos kételyek fogalmazódtak meg a felnőtt őssejtek plaszticitásával kapcsolatban. A kutatók általában erre a célra jól használható genetikai markerek (a genetikai állományban megtalálható jelek) segítségével bizonyították, hogy kísérletükben az őssejtek a kívánt sejttípussá differenciálódtak. Csakhogy kiderült: a transzplantált őssejtek gyakran hajlandóak összeolvadni (fuzionálni) a szervezet saját sejtjeivel. Például a csontvelői eredetű őssejt is egybeolvadhat a szívizomsejtekkel. Ez pedig azt eredményezi, hogy a genetikai marker akkor is jelen van a szívizomsejtben, ha nem őssejtből származik. Lehetséges, hogy a kutatók az ilyen sejtfúziókat képzelték tévesen a felnőtt őssejtek meglepő plaszticitásának? Mindenesetre tény: a kísérletek során az állatok egészségi állapotát is javítani tudták a csontvelői eredetű őssejtek segítségével.

Ezeket a kérdéseket mindenképpen tisztázni kell, mielőtt az őssejtterápia rutinszerű orvosi beavatkozássá válhat. A szívgyógyászatban viszont már folynak az első humán kísérletek. Több országban, így Magyarországon is megkezdődtek olyan klinikai vizsgálatok, amelyek során a betegek szívébe saját csontvelőjükből származó őssejteket ültettek be az infarktust követően. A kezeléstől azt várják, hogy a nagy kiterjedésű, nagy területű szívizom pusztulásával járó szívizom-infarktus után a szívelégtelenség előfordulási aránya csökkeni fog. Az eddigi eredmények külföldön és itthon is biztatóak.

Hangsúlyozni kell azonban, hogy a legtöbb betegség esetén még messze vagyunk a sikeres őssejtterápiától. Alaposan körül kell járni néhány kérdést: hogyan és milyen formában lehet leghatékonyabban bejuttatni az őssejteket a szöveti sérülések helyére, valamint mennyire veszélytelenek ezek a beavatkozások? Megoszlanak a vélemények arról, a nyugati orvostudományban nem túl korán kezdték-e meg az orvosok a klinikai próbákat (a kínai, orosz, ukrán esetekkel információk hiányában egyelőre nem lehet szakmai véleményt alkotni). Egyesek szerint előbb még kísérletes körülmények között kellene tisztázni a kérdéseket, mások amellett érvelnek, hogy számos betegség súlyossága, illetve a hatékony egyéb kezelési mód hiánya indokolttá teszi a mihamarabbi beavatkozásokat.

Miközben az állatkísérletek és az első klinikai vizsgálatok folytatódnak, a kutatók a laboratóriumi sejttenyészeteken vizsgálják az őssejtek tulajdonságait. Számos izgalmas kérdésre még nem sikerült kielégítő választ találni. Keveset tudunk például arról, pontosan milyen molekuláris jelek befolyásolják az őssejtek differenciálódását. A végső cél az, hogy e jelátviteli útvonalakat megértve teljesen irányítani tudják az őssejtek fejlődését. Nagyon kevés információk van továbbá arról, mi történik a kísérleti állatok szervezetébe transzplantált őssejtekkel. Valóban beépülnek-e a sérült szövetbe, vagy regenerációs hatásukat úgy fejtik-e ki, hogy a szövet épen maradt sejtjeit serkentik osztódásra? Ha mindezeket a kérdéseket sikerül megválaszolni, az őssejtterápiával új korszak kezdődhet az orvostudományban.