A tíz legbizarrabb tudományos kísérlet

A modern kor tíz legbolondabb, legszörnyűbb, legbizarrabb, legprovokatívabb, legtragikomikusabb, legmeghökkentőbb tudományos kísérlete, a New Scientist magazin összeállítása nyomán.

A tudomány komoly dolog, művelői is komoly emberek. Tréfának a kutatómunkában nincs helye - kivéve, ha a kutatómunka éppen a tréfák emberi agyra kifejtett hatásáról szól. A tudomány történetét ugyanolyan régről kell datálnunk, mint az emberiség történetét: kísérletező kedvünk már ősemberkorunkban is fellángolt, elég csak a tűz felfedezésére gondolnunk. Márpedig ilyen hosszú tudománytörténeti múlt során - a matematikusok úgy mondanák: már csak a nagy számok törvénye alapján is - előfordulnak komolytalan pillanatok. Az ember, a világ megértésére való türelmetlen igyekezetében, olyan tudományos eredményekkel is előállt, amelyek mosolyt csalhatnak arcunkra vagy éppen komoly döbbenetet okozhatnak.

1. Még egy elefántnak is sok

Álljon itt elsőként egy, az állatvédők szemszögéből nézve inkább tragikus, mintsem komikus "tudományos eredmény". 1962-ben egy forró augusztusi napon az Oklahomai Egyetem két pszichiátere a világtörténelem legnagyobb LSD-dózisát fecskendezte be Tusko, a városszerte közkedvelt elefánt hátsó fertályába. A tizennégy éves hím elefánt - az oklahomai állatkert lakója - nem kevesebb, mint 297 milligramm LSD-injekciót kapott, amely a tipikus, embernél "bevált" adagnál 3000-szer nagyobb dózis. A kutatók arra voltak kíváncsiak, kiváltja-e a tudatmódosító hatású drog az állatból a régóta furcsállott "ideiglenes őrület" állapotát, amelytől az elefántbikák szexuálisan agresszívvá válnak. Szegény Tuskónak nem volt ideje megvadulni, néhány percig dühösen trombitált, majd holtan dőlt el. "Úgy tűnik, az elefántok túlérzékenyek az LSD-hatására" - vonták le a következtetést a tudósok. A kimúlt ormányos híre nagy felháborodást keltett országszerte. A kísérletet végző pszichiáterek azzal védekeztek: nem gondolták, hogy ilyen eredménye lesz a hallucinogén anyag beadásának.

2. Papírmunka, életveszélyben

Íme egy másik "érdekes", pszichológiai tárgyú kísérlet az 1960-as évekből. Az amerikai légierő egy gyakorlatozó repülőgépén a pilóta kétségbeesetten közölte a gépen utazó tíz katonával: baj van, a gép meghibásodott, irányíthatatlanná vált, nagy valószínűséggel az óceánba zuhannak. A pilóta persze be volt avatva a vizsgálatba, de a katonák nem sejtették, hogy éppen egy tudományos kutatás kísérleti nyulai lettek. Miután a pilóta közölte velük, hogy minden bizonnyal meg fognak halni, életbiztosítási kérdőívet nyomott a kezükbe, mondván, a hadsereg önmaga nem tud anyagi felelősséget vállalni a sebesülésekért és a halálozásokért. A tíz katona remegő kézzel írta tele a rubrikákat. Csak utána tudták meg, a repülőgépnek nincs semmi baja, biztonságosan landolhatnak. A kutatók a papírok gondos elemzésével megállapították: az ember figyelmetlenebbül és pontatlanabbul tölt ki kérdőíveket, amikor közvetlen halálfélelmet érez! A tíz kísérleti alany ugyanis szignifikánsan (statisztikailag kimutathatóan) több hibát ejtett, mint a földi bázison tesztelt társaik.

3. Csiklandós tudomány

1933-ban Clarence Leuba ohiói pszichológia professzor arra volt kíváncsi: veleszületett képességünk-e, hogy nevetünk, amikor megcsiklandoznak minket. Saját újszülött fiát használta kísérleti alanynak, hogy választ adjon erre a kérdésre. Családtagjait szigorú szabályokkal fegyelmezte, amelyeket - a tudományos vizsgálat érdekében - mindenkinek be kellett tartania. A gyermek közvetlen jelenlétében (vagy ha a csöppség éppen hallótávolságon belül volt) senki sem nevethetett, ha megcsiklandozták. Amikor a kisfiút csiklandozta egy családtag, kizárólag pókerarccal tehette. Leuba bizonyos időszakonként maga is szisztematikusan megcsiklandozta gyermekét, de ilyen alkalmakkor mindvégig maszkot viselt, hogy fia ne lássa az arcát. Hét hónapos korára a gyermek harsányan nevetett a csikizésre. Három évvel később Leuba megismételte a kísérletet újszülött kislányával, s ez hasonló eredményt hozott. A pszichológus mindebből levonta a következtetést: a csiklandozással járó nevetés nem tanult reakció, hanem bizony született tulajdonságunk.

4. Egy undorító kísérlet

Forrás: [origo]

Milyen jellemző arckifejezés-mintázattal jár az undor? Carney Landis, a Minnesotai Egyetem tudósa 1924-ben e kérdésre kereste a választ nem mindennapi kísérletében. Ám nem csupán szubjektív módon tanulmányozta az önként jelentkezők arcvonásait, hanem - hogy grimaszaikat pontosan összehasonlíthassa - korommal rajzolt vonalakat az arcukra. Az arcizmok mozgását a következő speciális esetekben vizsgálta meg. A kísérleti alanyoknak először ammóniát kellett szagolniuk, majd jazz zenét kellett hallgatniuk, végül pornográf felvételeket nézegettek, és kezüket egy békákkal teli vödörbe dugták. Mindez azonban csak a "bemelegítés volt", mert Landis a kísérlet tetőpontjaként (vagy mélypontjaként?) arra kérte a vizsgált személyeket, hogy saját kezűleg fejezzenek le egy-egy élő fehér patkányt. Itt aztán mindegyiküknek betelt a pohár, szinte egytől-egyik közölték a kutatóval: ilyen undorító dologra nem hajlandóak. Ám végül, habár percekig haboztak - sírtak vagy káromkodtak -, mind teljesítették a kérést. Landis arckifejezéseit viszont senki sem rögzítette, amikor kénytelen volt csalódottan tudomásul venni: nem jár semmiféle igazán jellemző arckifejezéssel az efféle undor.

5. Élet és halál ura

Nem kevesebbre vállalkozott Robert Cornish, a Berkeleyben található Kaliforniai Egyetem kutatója az 1930-as éveken, mint hogy feltámassza a halottakat. Az ambiciózus elképzelést tett is követte. Az amerikai tudós próbálkozásai minden bizonnyal az újraélesztési módszerek előfutárainak tekinthetők. Kísérletében Cornish egy speciális hintára helyezett állati tetemeket, hogy beindítsa a vérkeringést, miközben adrenalint és alvadásgátlót fecskendezett beléjük. Kutyákon végzett első próbálkozásai sikeresnek tűntek, így emberen is ki akarta próbálni újraélesztő módszerét. Thomas McMonigle, a rettegett bűnöző lett volna első újraélesztendő kísérleti alanya, akin már tetteiért végrehajtották a halálbüntetést. De hiába a csábító tudományos eredmény, Kalifornia állam nem járult hozzá a kísérlethez, attól tartva, hogy - amennyiben működik a szenzációs technika - Thomas McMonigle újra életre kell.

6. Keserű körmök

Lewrence LeShan virginiai kutató 1942-ben azzal kísérletezett, hogy a tudatalattira hatva leszoktassa a gyermekeket a körömrágásról. Leginkább fiúgyermekeken próbálta ki módszerét. Amíg a srácok az igazak álmát aludták, egy magnószalagot játszott le nekik, amelyen a következő hangfelvétel volt hallható: "Borzasztóan keserűek a körmeim!" Amikor a magnó elromlott, saját maga állt ki a gyermekek hálószobájába, hangosan ismételgetve a hipnotikus szöveget. Valóban úgy tűnt, a nebulók tudatalattija fogékony ezekre a szavakra. A nyár végére a kisfiúk 40 százaléka leszokott a körömrágásról. E nagyszerű eredményre azonban kínálkozik egy másik magyarázat is. A gyerekek talán rájöttek: "ha nem rágom a körmeimet, talán békén hagy végre ez a nagyon furcsa bácsi!".

7. Féktelen pulykavágyak

Forrás: [origo]

Martin Schein és Edgar Hale, a Pennsylvaniai Állami Egyetem két kutatója a pulykák szexuális viselkedését tanulmányozta az 1960-as években. A tudósok egy valósághű bábut készítettek, amely megszólalásig hasonlított egy nőstény pulykára. A hím madarak a bábu puszta látványától izgalomba jöttek, jelezvén, hogy a vizuális ingerek kulcsszerepet játszanak a szexuális viselkedésükben. A ravasz kutatók ezután titokban lépésről lépésre eltávolították a műpulykahölgy testrészeit, mert arra voltak kíváncsiak, pontosan mely testrészek váltják ki a vágyat a hímekből. Kiderült, a szárnyasok nem túlságosan válogatósak. Még abban az esetben is komoly szexuális gerjedelmük volt, amikor már csak egy botra erősített fej maradt a bábuból. De ami talán még ennél is fontosabb: a hímek sokkal inkább beindultak egy botra szerelt fej láttán, mint amikor egy fej nélküli testet mutattak nekik.

8. Kutyabaj

Vladimir Damikhov szovjet sebész 1954-ben egy igazán szörnyű kísérletre szánta rá magát: kétfejű kutyákat akart létrehozni. Hogy elképzelését megvalósítsa, egy kölyökkutya fejét ültette egy felnőtt németjuhász nyakára, Arra volt kíváncsi, hogyan viselkednek a kétfejű ebek. Amikor az egyik fej enni kér, ugyanígy viselkedik-e a másik is? Vajon egyszerre ugatnak és lihegnek a közös nyakon? Damikhov a következő tizenöt évben még tizenkilenc hasonló teremtményt hozott létre - de egyik sem maradt életben egy hónapnál tovább. Rémfilmbe illő története sajnos nem kitaláció.

9. Veszélyes itóka

Fotó: MTI

Stubbins Ffirth Philadelphiában praktizáló orvos az 1800-as évek elején felállított egy teóriát, miszerint a rettegett sárgaláz - a közhiedelmekkel ellentétben - nem fertőző betegség. Olyannyira biztos volt elmélete igazában, hogy saját magán végzett kísérletekkel próbálta meggyőzni orvostársait. Sebeket ejtett magán és sárgalázban szenvedő betegek vérhányását öntötte a nyílt sebbe. Ha igaz a feltételezése - gondolta - nem kaphatja el a kórt. De nem csak a testét kenegette a fertőzött testnedvekkel, hanem meg is itta azt, és beinhalálta a párologtatott folyadékot. Ffirth egészen odáig merészkedett, hogy betegekből származó vérrel, nyállal és izzadtsággal ecsetelte magát. Mindezek után a doktor úr még egészségesebb volt, mint valaha. 1804-ben büszkén írta le következtetését: elméletét sikerült bizonyítania. Persze tévedett: a sárgaláz fertőző betegség. Csak később fedezték fel, hogy a kórokozók közvetlenül a véráramba fecskendezve képesek megbetegíteni az embert, és a kór általában moszkitók csípése útján terjed.

10. Egy kis relaxáció

Ian Oswald, az Edinburgh-i Egyetem kutatója 1960-ban bebizonyította, hogy az ember szinte bármilyen zavaró hatás ellenére képes elaludni. Paciensei nyitott szemét ragasztószalaggal rögzítette, majd fél méterre tőlük villogó fényjeleket adott le. Eközben a kísérleti alanyok, a lábukra helyezett elektródák segítségével, rendszeresen elektromos sokkot kaptak a tudóstól. Oswald, hogy dolgában egészen biztos legyen, dobhártyaszaggatóan hangos zenét is üvöltetett a vizsgált személyek fülébe. Mindezek ellenére mindhárom ember tizenkét percen belül mély álomba szenderült. Talán a kellemetlen ingerek állandósulása, monotonitása nyugtathatta így meg a pácienseket - vonta le a következtetést a kutató.

Az eredeti cikk a New Scientist című tudományos-ismeretterjesztő folyóiratban jelent meg Alex Boese kaliforniai író tollából. A szerző saját könyvéből (Elephants on Acid and Other Bizarre Experiments, Harcourt) válogatta a fenti bizarr eseteket.