A ma élő emlősfajok 40 százalékát a rágcsálók (Rodentia) alkotják. A rágcsálók testtömege néhány kivételtől eltekintve 1 kilogramm alatt marad, ma legnagyobb élő fajuk a dél-amerikai vízidisznó (Hydrochoerus hydrochaeris) a maga 60 kilogrammjával. Szintén Dél-Amerikában él a 15 kg-os pakarána (Dinomys branickii), a pakarána-félék (Dinomyidae) családjának egyetlen élő képviselője. A csoportnak azonban számos fosszilis, mára kihalt faja is létezett, amelyek a mai vízidisznóknál és pakaranáknál jóval nagyobbak voltak - jelenleg mintegy 50 különböző valaha élt fajt sorolnak a Dinomyidákhoz. Anatómiájukról viszonylag keveset tudunk, mivel eddig főleg izolált fogak és töredékes állkapcsok alapján írták le őket. A Dinomyidák az oligocénben jelentek meg Dél-Amerikában, de csak később, a miocén és a pliocén során mutattak kivételes változatosságot az Argentínában, Brazíliában, Uruguayban, Venezuelában, Bolíviában és Kolumbiában. Az itt előkerült maradványok változatossága arra utal, hogy a csoportnak különböző ökológiai szerepeket, ún. ökológiai fülkéket sikerült elfoglalni.
A közelmúltban egy kivételes megtartású ősmaradvány koponya került elő Uruguayban a San José Formációból, amely 2-4 millió évvel ezelőtt (a pliocénben és a pleisztocénben) lerakódott üledékeket tartalmaz. A Josephoartigasia monesi névre keresztelt új faj testtömege a becslések alapján elérhette az ezer kilogrammot. A paleontológusok szerint az 53 cm hosszú koponya mintegy 3 méteres testhosszúságra utal (a becsléshez figyelembe vették, hogy a nagy termetű emlősök általában kis méretű fejjel rendelkeznek). Rekonstrukciójuk szerint a testfelépítése a ma élő legnagyobb rágcsálóéhoz, a vízidisznóhoz hasonlított. A meglepően nagy testméret különleges paleobiológiai jellemzőket feltételez.
A rendkívül jó megtartású koponyában szinte hiánytalanul megvannak a fogak is. A maradvány fontos információkkal szolgálhat nemcsak az eddig ismeretlen faj, hanem az egész Dinomyida-család evolúciójáról. A fogak vizsgálata alapján az uruguayi kutatók meg tudták állapítani az állat táplálkozásmódját. Eredményeik szerint a Josephoartigasia nem a szokásos rágcsáló étrenden élt, sokkal inkább lágy vízi növényeket, esetleg gyümölcsöket fogyasztott. Erre utal, hogy a rágófogai igen kisméretűek, rágóizmai pedig viszonylag gyengék voltak, vagyis alkalmatlanok a szívósabb növények felaprítására. Az őskörnyezeti rekonstrukciók szerint a területet egy folyóvízi esztuárium, avagy delta torkolatrendszer uralta, a környező területet erdő borította.