Veszélyes vándorutak - kockázatos vonulások az állatvilágban

Útra kelni sosem veszélytelen, ám egy alkalmatlanná váló élőhelyen egy helyben maradni ugyanígy kockázatos a túlélés szempontjából. A fajok az évezredek során bonyolult vonulási stratégiákat alakítottak ki, igazodva az éghajlati és földrajzi viszonyokhoz. A vándorló állattömegek megjelenése a bőség időszakát jelenti a ragadozóknak, vagy éppen az embernek. Írásunkban a leghosszabb, legkockázatosabb állati vonulások közül gyűjtöttünk egy csokorra valót, válogatva a természetesen és az ember "jóvoltából" jelentkező veszélyforrások között.

Definíció szerint a vonulás (migráció) az élőlények tömeges, irányított elmozdulása. Pontatlan a meghatározás, gondolnánk, hiszen az általunk legjobban ismert vonulók vissza is térnek a kiindulási helyre, ahogy azt a füsti fecskék teszik Magyarország területén is, éppen a napokban. Akadnak olyan fajok is, például a hazánkban is honos admirális lepke (Vanessa atalanta), amelyek esetében a hazatérő egyedek nem azok, amelyek elindultak, hanem utódaik, vagy az utódok utódai.

A vonulások ismétlődhetnek napi ritmussal, évszakok szerint, az elmozdulás hossza pedig a békák néhány száz méteres, ám annál kockázatosabb utazásától a tengeri madarak maratoni repüléséig terjedhet. A vonulás világrekorderének sokáig a sarki csért (Sterna paradisaea) tartották; ez a 75-85 gramm tömegű madár évente az Északi- és a Déli-sarkkör közötti távolságot a kontinensek partvidékei mentén kétszer megtéve, oda-vissza több mint 38 000 kilométert repül. Néhány éve azonban egy még a csérnél is hosszabb vonulást regisztráltak: a szürke vészmadarak (Puffinus griseus) Új-Zéland és a Csendes-óceán északi része - Kalifornia, Alaszka, illetve Japán - közötti utat évente kétszer teszik meg, s a rájuk szerelt jeladók szerint a megfigyelt madarak 64 000 kilométert repültek egy évben.

Az állatvilág csaknem valamennyi csoportjában, a mikroorganizmusoktól egészen az emlősökig találunk vonulókat. Évről évre állatok milliói indulnak útnak a világ minden táján, külső körülmények és jórészt ismeretlen belső programok bonyolult rendszere által vezérelve, szédületes tájékozódási képességről téve tanúbizonyságot. Időtlen idők óta rendszeresen megjelennek, időznek egy darabig, majd továbbállnak hagyományos telelőhelyek, táplálkozóterületek vagy szaporodóhelyek felé, átszelve sivatagokat, tengereket, hegyláncokat - vagy csak egy forgalmas útszakaszt.

A megpróbáltatások egy része, így az útvonal földrajzi adottságai, a ragadozók jelenléte, de még a jellemző klimatikus viszonyok is állandóak vagy lassan változnak, éppen ezért kalkulálható veszélyforrások, míg a gyorsan megváltozó környezeti feltételek kifejezett sokként érik az élőlényeket, túllépnek azok alkalmazkodóképességének határán, és közvetlen veszélybe sodorják nem csupán a vándorló egyedeket, de az egész hagyományos vonulási rendszert. Nem nehéz kitalálni, hogy utóbbi sokkok gyakran kötődnek az ember környezetátalakító tevékenységéhez.

Sarki csérek

A vonulás veszélyességét egy adott élőlény szempontjából megítélni merész próbálkozás, mégis, az alábbi példák talán segítenek megérteni a különböző migrációs stratégiák működését, és újfent rávilágítanak az élő rendszerek stabilitására és törékenységére.

Életveszélyes átkelés

A kétéltűek jó része a szárazföldön a talajban, közel hibernált állapotban vészelt át a téli hónapokat. A hazai varangyok, ásóbékák és a bajszos békák közé tartozó fajok az enyhébb és csapadékos kora tavaszi éjszakákon csapatosan vonulnak a vízállásos területekre párosodni és petézni. Szezonális vonulásuk mindössze néhány száz méter, a forgalmas utakon átkelő, lomhább mozgású békák - különösen a 3-4 viaskodó hímet a hátukon cipelő nőstény barna varangyok (Bufo bufo) - mégis százával esnek áldozatuk az őket elgázoló autóknak. E hazánkban és a világ más országaiban is jelentkező probléma megoldása nem egyszerű, ugyanis az utak alá épített békaalagutak sokszor nem működnek megfelelően, az alacsonyabb hőmérséklet miatt a kétéltűek az aluljárókban rekedhetnek. A tavaszi "békamentő akciók" jelentősen mérséklik a békapusztulásokat, egyben lehetőséget biztosítanak egy-egy terület békaállomány-változásainak követésére is. A békák persze a visszaúton is ugyanígy veszélyben vannak, sajnos azonban ez sokkal ráérősebben, kevéssé szinkronizáltan zajlik, így a mentés is nehezebb.

Ajánlat: A világ tíz legfurább kétéltűje

• Vonulási távolság: a hazai békák néhány száz métert vonulnak a telelőhely és a szaporodásra alkalmas vizek között
• Veszélyek: élővizek megszűnése, elszennyeződése; utak és egyéb mesterséges gátak létesítése, gázolás
• Veszélyeztetettségi státusz: a hazai kétéltűek mindegyike védett