Kutatórobotok raja népesítheti be bolygónk sarkvidékeit

Szélsőséges körülményekről és roverekről hallva sokunknak a Marson jelenleg is dolgozó kutatóegységek jutnak elsőként az eszébe, ám még a Földön is akadnak szép számmal olyan eldugott, zord helyek, amelyek felderítésére az ember szívesebben küld maga helyett robotokat.

A sikeres laboratóriumi tesztek után a kutatók élesben is kipróbálják az első SnoMote nevű kutatórobotot Alaszka fagyos gleccserein. A kis robotautót (rovert) a sarkvidékek jégtakaróinak még pontosabb megfigyelésére fejlesztették ki a Georgiai Technológiai Intézet munkatársai. A Föld törékeny éghajlati egyensúlyának fenntartásában kulcsfontosságú szerepe van a sarki jégtömegeknek, így változásuk folyamatos nyomon követése nagyon fontos a kutatók számára.

A szükséges adatokat (hőmérséklet, páratartalom, sugárzás stb.) műholdak, tengeri bóják és földi meteorológiai állomások szolgáltatják, de utóbbiból jóval kevesebb van annál, hogy mindenre kiterjedő helyszíni méréseket lehessen végezni. Ám az Ayanna Howard által létrehozott robotautók bármely olyan helyre eljuthatnának, amely az ember számára megközelíthetetlen, veszélyes vagy túl költséges. A NASA által támogatott munka két éve kezdődött.

A SnoMote-ok nem pusztán távirányításos kisautók, hanem valódi robotok. Önállóan tájékozódnak, mozgásukat a rájuk szerelt kamerák és szenzorok segítségével irányítják. A kutatók kiválasztják a megfigyelendő vidéket, majd egy biztonságos bázisról elindítják a különböző mérések elvégzésére beprogramozott rovereket.

A terepet pásztázó kisautók tevékenységét folyamatosan monitorozzák, és szükség esetén máshová vezénylik át őket. Fejlesztője szerint a roverek újszerűsége kommunikációs és manőverező képességeikben rejlik.

Képesek lesznek arra, hogy önállóan és hatékonyan osszák fel maguk között a munkát. Az azonos körzetben lévő robotok "licitálhatnak" az elvégzendő feladatra, így mindig az ideálisan legközelebb lévő, megfelelő műszerrel rendelkező, és kellő töltöttségi állapotú csapattag végezheti el a munkát.

A kutatók számára a másik kihívás a tájékozódás módjának megtalálása volt. A robotok általában különböző tereptárgyak segítségével tájékozódnak, ám itt behatárolta a lehetőségeket a hóval borított monoton táj. Végül a helyszíni bejárások alkalmával a kutatócsoport egyik tagja felfedezte, hogy a hókupacok jellegzetes mikroszkopikus repedései is alkalmas az útbaigazításra. Ha pedig a vizuális módszer végképp csődöt mondana, a GPS rendszer siet a robotok segítségére.

A most bemutatott, a nagyjából 30 centiméter széles és 60 centiméter hosszú szerkezet már a SnoMote második verziója. Az első ugyanis nem sikerült, mert a pókszerű lábakkal rendelkező konstrukció alkalmatlannak bizonyult arra, hogy a hóbuckák között mozogjon. Ekkor a kutatók ahelyett, hogy újabb drága masinát építettek volna, pofonegyszerű megoldás választottak.

A kifejlesztett szenzorokat, műszereket, szoftvereket egy gyerekeknek való motoros szánra szerelték fel. A jól bevált konstrukciót alapul vége nemcsak egy megbízhatóan működő, hanem egy viszonylag olcsó robotot kaptak. Ez pedig nagy előnyt jelent a más egyetemeken fejlesztés alatt álló hasonló eszközökkel szemben, ugyanis károsodásuk vagy eltűnésük sem teszi tönkre anyagilag az őket használó kutatócsoportokat.

Egy SnoMote várhatóan 10 000 USA dollárba kerülne, és kutatók számításai szerint 40-50 darab elegendő lenne a megfelelő sűrűségű hálózat kiépítésére és a tudományos adatok begyűjtésére. Ezekre pedig nagy szükség lenne, hogy megértsük, miként változik bolygónk klímája.