Kalandozás bolygónk múltjában - 4. rész: az ordovícium és a szilur, a partraszállás időszakai

A földtörténeti óidő, a paleozoikum második időszaka, az ordovícium 488 millió évvel ezelőtt kezdődött és 444 millió évvel ezelőtt ért véget. A változatos éghajlaton néhány korai növény és apró ízeltlábú már ekkor kimerészkedhetett a szárazföldekre. A földtörténeti óidő harmadik szakasza a szilur, a földtörténet egyik legrövidebb időintervalluma. Az edényes növények és a gerinctelen állatok ekkor  hódították meg a szárazföldeket. Bolygónk első óriásai a tengeri skorpiók voltak.

A Föld éve alkalmából földtörténeti sorozatot indított a Magyar Természettudományi Múzeum Őslénytára és az [origo]. Bemutatjuk bolygónk múltjának legfontosabb geológia és éghajlati eseményeit, a kontinensek vándorlásától a jégkorszakokig. A "fő fogást" azonban az egykori élőlények jelentik: felfedjük a legjelentősebb ősmaradványokat és a leghíresebb lelőhelyeket.

Földtörténeti sorozatunk első részében bemutattuk a prekambrium legfontosabb eseményeit: az ősi földkéreg és a kontinensek, illetve az őslégkör és az ősóceán létrejöttét, majd megismerhették a legfontosabb kőzeteket és az ősi élővilágot is. A második részben megismerhették a földtörténet legnagyobb és leghosszabb jégkorszakát és a késő-prekambriumi élővilágot. A harmadik részben a paleozoikum legkorábbi időszakát a kambriumot fedezhettük fel, bemutattuk ősföldrajzi viszonyait, éghajlatát és az óceánokra korlátozódó állatvilágát.

Ordovícium

A paleozoikum második legidősebb időszaka 488 millió évvel ezelőtt kezdődött és 444 millió évvel ezelőtt ért véget. Az elnevezést egy kelta néptörzs neve nyomán javasolta Charles Lapworth 1879-ben.

Az időszak kőzetei valamennyi kontinensen előfordulnak. Említésre méltó, hogy ősmaradványokban gazdag ordovíciumi karbonátokból áll a Csomolungma (Mount Eeverest) csúcsa. Az ekkor képződött kőzeteket gyakran használják az építőiparban, néhány fekete palának pedig igen magas a szervesanyag tartalma (olajpalák).

Nézze meg képgalériánkat az ordovícium és szilur időszakról!

Az ordovíciumban az északi féltekét szinte teljes egészében nyílt óceán borította. Skandinávia és a Balti-pajzs az Egyenlítőtől délre helyezkedett el, és észak felé mozgott. Gondwana kontinense a Déli-sarktól az Egyenlítőig húzódott.

Középső-ordovíciumi ősföldrajzi térkép, 470 millió évvel ezelőtt

Az ordovíciumi kőzetek között két különböző sorozat különíthető el. A mélyebb tengerekben rakódtak le a vékonyan rétegzett, sötét színű palák, amelyek alacsony oxigéntartalmú környezetekben képződtek. Ezek legjellemzőbb ősmaradványai a graptoliták.

A másik tipikus kőzetsorozat a sekélyebb tengerekben képződött, és a héjat elválasztó különböző szervezetek (pörgekarúak, mohaállatok, korallok) maradványai gyakoriak bennük. Az Egyenlítőhöz közeli területeken (az északi és déli 30-35 fokos szélességek között) akár 2000 méter vastagságot elérő karbonátos rétegsorok alakultak ki, míg a magasabb szélességeken törmelékes üledékek (homokkövek, agyagpalák) képződtek.

Ordovíciumi mohaállatok az észtországi olajpalában

Az ordovícium éghajlata változatos volt. Az időszak végén és a szilur elején eljegesedett az akkori Déli-sark környéke, amelynek nyomai a mai Szahara területén és Dél-Afrikában láthatók. A graptoliták és egyéb ősmaradványok alapján a meleg és a hideg intervallumok váltakozását is ki tudták mutatni a jégkorszak során.

Az ordovícium jelentős időszak volt a tengeri élővilág evolúciójában. Növekedett az átlagos testméret, gyorsabb lett az állatok mozgása. A kambrium végén az addig uralkodó trilobiták tömegesen kihaltak. A felszabaduló élőhelyeket az ordovícium elején megjelent pörgekarúak, mohaállatok, tengeri sünök és korallok népesítették be. A pörgekarúak a tengerfenékhez, vagy más élőlényekhez, például a tengeri liliomokhoz rögzültek egy rövid izmos nyél segítségével. Később a trilobiták egyes csoportjai újra elszaporodtak, és a törmelékes üledékes környezetekben több ezer fajukat tudták elkülöníteni.

Az egyes kontinensek selfjein jellegzetes fajok alakultak ki. Ezeknek a faunaprovinciáknak az elterjedése sokat segít az egykori ősföldrajzi kép rekonstrukciójában. A puhatestűek közé tartozó nautiloideák között voltak egyenes és begörbült vázú formák is.

A planktonikus életmódú, gerinchúros graptoliták az ordovícium elején jelentek meg, majd a sokágú graptolita telepekből később kifejlődtek a néhány ágú, sokszor csak kétágú telepek. A sok apró egyed csőszerű házakban lakott, amelyek hosszú telepekké álltak össze. Jelentősek voltak a konodontáknak nevezett, kitűnően úszó gerinchúrosok, melyeknek a fogszerű maradványai kitűnően felhasználhatók a rétegtanban.

A legidősebb, csaknem teljes állkapocs nélküli páncélos halak a kora-ordovíciumból ismertek. Ezek sok jellemzőjükben különböztek ma élő rokonaiktól, az ingoláktól és a nyálkahalaktól. Állkapcsok és fogak hiányában valószínűleg plankton szűréssel táplálkoztak. Mintegy 450 millió évvel ezelőtt feltűntek a fogakkal rendelkező, cápaszerű gerincesek is. Bár néhány korai növény és apró ízeltlábú már kimerészkedhetett a szárazföldekre is, az élővilág még mindig főleg a tengerekre korlátozódott.

Tengeri életkép az ordovíciumban

Az időszak végén a déli féltekén bekövetkező eljegesedés miatt jelentős kihalások voltak az összes tengeri állatcsoportnál. A globális lehűlés mellett az is közrejátszott, hogy az eljegesedés hatására mintegy 2-300 méteres tengerszint csökkenés következett be, ami a tengeri élőhelyek nagyarányú csökkenéséhez vezetett.