Még éltek az űrhajósok, amikor a kabin leszakadt a Columbiáról

A Columbia űrrepülőgép 2003-as visszatérésekor megsemmisült a Föld légkörében. A NASA néhány napja újabb részletes jelentést közölt a katasztrófa eseményeiről. Ebből kiderül, hogy az űrhajósok közel egy percen keresztül próbálkoztak a gép megmentésével, azonban a súlyos sérülés miatt nem volt esélyük a túlélésre. 

A bal szárny rövidesen letörött, az űrrepülőgép teste teljesen elveszítette stabilitását, ezért a légellenállás 9.00:18-kor leszakította a parancsnoki kabint a gép törzséről. A kabinnak innen nem volt esélye a túlélésre, ugyanis sem önálló energiaforrása, sem megfelelő felszerelése nem volt a légköri ereszkedésre. A kabinban a megszűnt áramellátás miatt elsötétedtek a kijelzők, de a szétszakadás pillanatában az űrhajósok még életben lehettek.

Az űrrepülőgép bukdácsolása, amely a bal szárny letöréséhez vezetett (NASA)

A kabin ekkor néhány másodperc alatt olyan sérüléseket szenvedett, amitől borítása több helyen felnyílt, és a belsejéből elszökött a levegő. Ezt csekély veszteség esetén egy befúvóberendezés kompenzálhatta volna, de energiaellátás nélkül és a kabin falán lévő, táguló repedések miatt erre nem volt lehetőség. A levegő gyorsan elillant, és az asztronauták 9.00:35-kor halhattak meg.

A leszakadt kabin (NASA)

A halál pontos okát nem sikerült megállapítani. Feltehetőleg nem fulladás, hanem a hirtelen nyomáscsökkenés okozta, kiegészülve a pörgés és bukdácsolás során fellépő lassulás-gyorsulás következményeivel. Testük alsó része volt csak az ülésekhez megfelelően rögzítve, a rezgések során a felsőtest, valamint a fej ide-oda csapódása is halálos sérüléseket okozhatott. A szétdarabolódó kabinba nagy sebességgel beáramló levegő súrlódása mindent megolvasztott.

Az űrhajósok halálakor a parancsnoki kabinon már sok sérülés volt, de még nem esett darabjaira. Erre a törzsről történt leszakadást követően közel 38 másodperccel került sor: a nagy légellenállás és a magas hőmérséklet miatt teljesen szétdarabolódott az egység.

Tanulságok és következmények

Hasonlóság a Challenger 1986-os katasztrófájával, hogy a parancsnoki kabin mindkét esetben viszonylag kis sérüléseket szenvedett, amikor letört a gép törzséről, és az asztronauták feltehetőleg túlélték ezt a pillanatot. Halálukat a későbbi események okozták. A Columbia esetében az első probléma észlelése és a parancsnoki kabin leszakadása között mintegy 40 másodperc telt el, amely nem elegendő a szkafanderek tökéletes állapotba hozására - de ez sem segített volna az űrhajósokon.

A korábbi vizsgálatok alapján is egyértelmű, hogy az űrrepülőgép vesztét a start során levált szigetelésdarab okozta, amelynek becsapódása egy nagy hasadékot nyitott a bal szárny belépő élén. A Columbia sorsa tehát a visszatérés előtt 16 nappal megpecsételődött. Az emberi katasztrófát azzal lehetett volna csak elkerülni, ha a sérülést észreveszik, és nem térnek vissza az asztronauták az űrrepülőgépen. Igaz, a Nemzetközi Űrállomás ekkor még nem volt képes ekkora létszámú legénység életfeltételeit tartósan biztosítani - de valamilyen megoldást feltehetőleg találtak volna.

Az egyik felizzó törmelék (NASA)

Az űrrepülőgépes küldetések biztonsági előírásait a tragédia óta alaposan megszigorította a NASA, és a most készített felmérés alapján is több új ajánlás is született az emberes űrhajózás további időszakára. Itt említhető, hogy hatékonyabb felkészítés szükséges az űrhajósok kiképzése során, hogy gyorsan átállhassanak a normál üzemelésről a vészhelyzeti működésre. Emellett jobb biztonsági övek szükségesek, amelyek erős mozgás esetén is megfelelően tartják a testet. A fel- és leszálláskor viselendő szkafanderek fejlesztése terén szintén akad még tennivaló.

Az egyik megtalált, összeeégett rádiókészülék (NASA)

Összefoglalva elmondható, hogy ezt a baleset nem lehetett túlélni, a Columbiának nem volt esélye arra, hogy épségben landoljon. Az űrhajók, űrrepülőgépek visszaérkezésekor a légköri belépés a kritikus fázis. Ennek során még elméletileg is csak arra van lehetőség, hogy a folyamat legelején visszatérjen az űreszköz a keringési pályára - de még erre sincs tesztelt módszer napjainkban. Ha egyszer már elkezdődik a fékeződés, onnan nincs visszatérés. Ekkor a test olyan nagy sebességgel halad, hogy az erős súrlódás ellen használt hővédő pajzs nélkül szétdarabolódik, és elég a légkörben - tehát a katapultálásnak (amire nincs felszerelés az űrrepülőgépeken) sem lett volna értelme.