A fokozottan védett növény ma már csupán az Egyesült Államok délkeleti részén, Észak- és Dél-Karolina államban honos. Más rovaremésztő növényfajokhoz - például a kürtvirágokhoz, hízókákhoz, harmatfüvekhez - hasonlóan a nitrogénben szegény talajat kedveli, ezért mocsarak, tőzeglápvidékek lakója.
Ez volt a legelső rovarfogó, ragadozó növény, amellyel a természettudomány foglalkozott: John Ellis angol természettudós küldte el néhány préselt levelét, virágját és rövid leírását Carl von Linnének 1769-ben.
A légycsapó kisebb rovarokkal táplálkozik. Érdekes levelei kagylóhoz hasonlítanak, mindkét levélfélen 3-3 érzőserte található. A levél peremén hosszú, merev nyúlványok, úgynevezett pillák sorakoznak. Amikor egy rovar megérinti valamelyik érzősertét, az inger hatására a levélpár összezár - a rovar rács mögé kerül. Az ingerre ráadásul a levél számtalan apró mirigyéből fehérjeoldó emésztőanyag termelődik. Az emésztés nagyobb zsákmány esetén 8-10 napig is eltarthat, majd a levél ismét szétnyílik, a rovarból visszamaradt, emészthetetlen részeket lefújja a szél, lemossa az eső, és a Vénusz légycsapója ismét fogadja látogatóit.