Az Aral-tó Földünk egyik legnagyobb lefolyástalan térségének, Közép-Ázsiának a mélyedésében alakult ki. Vízfelületének kiterjedése korábban megközelítette Magyarország területét is, átlagos vízmélysége viszont mindig is igen csekély volt. Tápláló folyóinak, a Szir-Darjának és az Amu-Darjának a vízhozama tartott igen törékeny egyensúlyt a tó párolgási vízveszteségével.
Melegebb és szárazabb években a tó kissé összehúzódott, csapadékosabb időszakban pedig kiterjedt. Ezt a kényes egyensúlyt bontotta meg a szovjet időszak gyapottelepítési programja, amely során a tápláló folyók vizének nagy részét az újonnan létesített gyapot-ültetvények öntözésére vezették, azt ott a növények elpárologtatták, így nem juthatott az Aralba. A vízbetáplálás fogyott, a párolgás - a lassan már ekkor csökkenő mélység és vízmennyiség miatt - növekedett: a tó kiszáradása megkezdődött.
A folyamat mára visszafordíthatatlanná vált. A kilencvenes években a tómedence két részre szakadt, az északi Kis-, és a déli Nagy-Aral-tóra. A Kis-Aral tó megmentésére egyelőre sikeresnek tűnő program indult, a Nagy-Aral viszont maga is két részre szakadt, és az idei száraz nyáron a maradék tó fő vízfelületét adó rész kiszáradt.
A képre kattinva nézze meg az Aral kiszáradását nagyobb méretben!
A felvételen a legzöldebb a 2006-os, a legvilágosabb az idei állapotot mutatja
A folyamatot az Európai Űrügynökség (ESA) által publikált Envisat-műholdképek mutatják be. Egy ezekből készült mozgóképen az Aral kiszáradásának 2006 óta tartó, megdöbbentő felgyorsulását figyelhetjük meg: amikor a tó délkeleti (jobb alsó) szegmense még sötétebb, zöldes színű, az a 2006-os felvétel. Innen jutunk el - a geológiai értelemben pillanatszerű 3 év elmúltával - addig, hogy ezen a területen szárazra került és ki is száradt a tófenék, a maradék, el nem párolgott víz pedig lassan csordogál a nyugatabbi tómaradékba.