A jövőben veled, ugyanitt?

Száz év múlva címmel jelent meg kötete Bán László újságírónak, amelyben többek között Kocsis Zoltán, Makk Károly, Vekerdy Tamás, Csányi Vilmos és Lovasi András is vállalkozik a lehetetlenre: megpróbál száz évre előre tekinteni a jövőben. Bár Bán különböző hátterű emberek szólaltat meg, érdekes a párhuzam az egyes jövőképek között, ami még izgalmasabbá teszi a könyvet.

A most megjelent interjú-gyűjtemény 21 beszélgetést tartalmaz, amelyben olyan - néhol a science fiction határát súroló - témák merülnek fel , mint a technika fejlődése, a túlnépesedés problémája, az öregedő társadalom, a család és a közösség szerepe. Felmerül még a globalizáció kérdése, az, melyik ország lehet a jövőben vezető hatalom, egyáltalán lesznek-e önálló nemzetállamok és nemzeti identitásként megmarad-e az anyanyelv. A könyv alcímének, a Titanic-állandó-nak is fontos az üzenete, amit Rudolf Péter tolmácsol az olvasónak.

[origo]:Melyik volt az a jövőkép vagy párbeszéd, amit a legérdekesebbnek tartott?
Bán László: Vannak kedvenc beszélgetéseim a könyvben, amelyek közül talán az elsőt és az utolsót emelném ki. Nem véletlenül kezdődik a könyv Csányi Vilmos etológussal, a beszélgetés meglehetősen összetett és sokrétű. Érdekes problémát vet fel azt állítva - és én hiszek neki -, hogy már köztünk élnek azok az emberek, akiknek be fogják majd adni azt a szert, amelytől száznegyven évig is élhetnek. Mindez beláthatatlan következményekkel fog járni: a villamosvezetőnek például hatvan évesen még hatvan évig kell villamost vezetnie?! A közösség elöregedése több beszélgetésben is felmerült és érezhető, hogy a matuzsálemek társadalma itt van a küszöbön. A könyv utolsó interjúját Jelenits István piarista szerzetes tanárral készítettem. Ebben a beszélgetésben az volt a legmegkapóbb a számomra, hogy nem volt hajlandó arról beszélni, mi lesz, milyen borzalmak lehetnek, vagy mik nem. Csak arról, hogy szerinte mit kell csinálnunk ahhoz, hogy jó legyen majd száz év múltán. Ez egy nekem tetsző és szimpatikus álláspont, és ha nem is egyedüliként, Jelenits István markánsan képviselte azt a nézetet, amely szerint az a dolgunk, hogy elkerüljük a katasztrófát, bármilyen természetű is legyen az.

Szeretne három emberöltő múlva is élni?
Inkább csak felébredni szeretnék kicsit száz év múlva, ha lehetséges lenne. Ami engem a legjobban izgat a jövőből, az a földön kívüli intelligencia léte. Izgalmas lenne biztosan tudni, hogy létrejött-e még valahol értelmes élet, illetve hogy ők mire jutottak. Egy harmadik típusú találkozásra kíváncsi lennék! De természetesen magára a világra is, ami nyilván borzasztó ijesztő lenne.

Száz év múlva a jövő milyen lesz Ön szerint?
A válaszokban egy kicsit ez is benne van, mert amit együtt kisütöttünk, azt az én véleményem is formálta valamilyen szinten. Én ambivalens vagyok: egyfelől el tudom képzelni a legborzasztóbb dolgokat is, amik szóba kerülnek a könyvben. De azt azért nem hiszem, hogy elpusztítjuk magunkat atombombával, és abban is reménykedem, hogy a környezeti problémák kezelése később meghozza majd gyümölcsét. A fúziós energia létre fog jönni és megbízhatóan működni fog, ami az energiatermelést alapjaiban fogja megváltoztatni. Hiszek benne, hogy "megúszhatjuk". De hogy ezen belül jól csináljuk-e, az még kérdés.

Hogyan alakulhatnak majd az emberi kapcsolatok?
A szingliség egyre széleskörűbb elterjedése, a közösségek szétesése már a küszöbön van. Szélső esetben sokan attól tartanak, hogy már nem is lesz család, a gyereket megrendeljük, mint régen egy Trabantot, és nem is lesz apja és anyja, csak valahogy felnevelődik. Ez a szélsőség is elképzelhető, de ez is csak egy vargabetű. Az ember nem bírja ki hosszasan, hogy ne kötődjön közösséghez, mert ez szervesen az ember természetéhez tartozik, és ebből adódóan vissza is fogunk találni ide.

Mi az, ami maradni fog a mai világból?
A városok másképpen fognak kinézni, de azért számos mai épület még akkor is állni fog. Száz év nem akkora idő, hogy ennek a világnak a tárgyi emlékei ne maradhatnának fent. Talán ahogyan Finta József jósolja, szuperplázákban fogjuk élni az életünket, ahol a munkahely, az otthon és a közösségi terek nem fognak elkülönülni annyira élesen, mint most. És lehet, hogy egy ideig alig lesz fa és bokor a környezetünkben, lehet hogy már csak az állatkertben lehet majd látni állatokat, de ez is vissza fog térni a normális kerékvágásba, visszalendül majd egy idő után.

Milyen technikai újítást tud elképzelni?
Bármi lehet, nem tudjuk elképzelni. Talán teleportálással fogunk közlekedni, nyolc dimenziós játékokkal ütjük majd el az időnket, nem tudom. Gondoljunk csak arra, hogy ami ma meghatározza az életünket, például a mobiltelefon és az internet, 20 évvel ezelőtt szinte még sehol sem voltak. Ha csak ezt a két példát mondom, senki sem látta őket előre, pedig zseniális jóslatok vannak a tudományos fantasztikus könyvekben. Ilyen kiadványok talán majd nem is léteznek a jövőben, a fejünkbe beültetett chipre töltődik le minden, ami a nem létező képernyőre, az agyunkba vetíti ki a tartalmat. Elválaszthatatlan lesz, hogy mit gondolok én, és mit "gondol" a kompjuter. Innen egy lépés csak, hogy bármilyen eszközt lehet majd gondolattal irányítani. Az egyik interjú pont azt feszegeti, hogy a gondolat ugyanakkor nem kontrollálható biztonságosan, az ember nem tud parancsolni a gondolatainak, tehát ezzel irányítani bármit is őrültség lenne.

Milyen konklúziója volt a jövőn gondolkodásnak?
Azt gondolom, hogy amíg az ember nem irtja ki magát, addig meg fog maradni embernek. Akármilyen protéziseket, chipeket kap, a tudata, a lényege, a lelke meg fog maradni embernek. Az kérdés persze, hogy milyen lesz a morális állapota, amire a könyv alcíme, a Titanic-állandó utal. Tehát hogy hány embernek lesz természetes a nőket és gyerekeket előre engedni a "mentőcsónakokhoz" egy űrkatasztrófa során, és hányan fogják eltaposni őket. Ezt a Rudolf Péter által megfogalmazott morális állandót nem szabad hagyni majd csökkenni - ez az emberiség túlélésének záloga.

Hogy jutott eszébe a jövőről írni könyvet?
1973-74-ben jövőkutató gyakornokként dolgoztam a Műegyetem filozófia tanszékén, ahol akkor még egyedüliként működött ilyen csoport. Ami izgalmassá tette ezt az időszakot, az a Római Klub jelentése, az a bizonyos Meadows jelentés A növekedés határai címmel, amihez kapcsolódott egy világmodell is. Ez volt az első olyan konkrétum, amiben figyelmeztetnek, hogy ha a népesség így növekszik, a nyersanyag-erőforrásokat elhasználjuk, a környezetvédelemre nem fordítunk kellő figyelmet,akkor milyen forgatókönyvek várhatók. Mindezt egy kompjuteres modellbe öntötték és különböző paraméterekkel lefuttatták. Ez az a mérföldkő, amikortól a világ elkezdett odafigyelni a fenyegető veszélyekre. Most, hogy idősebb lettem, úgy gondoltam, talán vissza kellene térnem a fiatalkori álmokhoz, ismét elkezdett erősen érdekelni, mi lesz velünk - így született meg a könyv ötlete.

Miért pont száz év az az időtartam, amit választott a jövőbe tekintésre?
Egy-két évtizedre még talán lehet prognózist adni, mint ahogyan másfelől ezer évre is előre lehetne tekinteni, de ennek meg semmi realitása nem lenne. Ezért azt gondoltam, hogy néhány emberöltőnyi idő az, amiről az ember fantáziája igazán meglódulhat. És jött a kérdés, hogy kikkel: elsősorban a tudomány emberei jutottak eszembe, lévén hogy életem nagy részében tudománnyal foglalkoztam, de erre a kérdésre tudományos válasz nincs. Ennek ellenére ismerek számos olyan tudóst, akinek van fantáziája és széles látókörrel bír, nem csak röghöz kötötten a saját tudományágával foglakozik. Arra gondoltam, izgalmas játék lehet az együttgondolkodás velük. Akik eszembe jutottak még a téma kapcsán és fantáziával vannak megáldva, azok művészek és alkotó emberek, akiknek izgalmas elképzelésük lehet a világról.

Volt olyan beszélgetés, ami nem került be végül a könyvbe?
Nem, bár volt olyan tervezett interjú, amire végül idő hiányában nem került sor. Nem volt olyan eszmecsere, amelyik használhatatlan lett volna, vagy amelyiket visszavontak volna. Ha már kötélnek állt a gondolkodó partner - bár a meggyőzés sokszor nehéz feladat volt -, akkor a kezdeti idegenkedést követően kialakult végeredmény mindenki megelégedésére szolgált.

Ezek szerint várható folytatás?
Van egy elképzelésem arról, hogy azokkal, akik valamilyen okból kimaradtak - mert bevallom, olyan is volt, hogy valaki csak utólag jutott eszembe - egy újabb könyv szülessék, ha erre van igény. Az is eszembe jutott, hogy nagyobbat merítve, megpróbálni a világ más tájairól is begyűjteni véleményeket, ami persze jóval nagyobb munkát igényel.

Mandrik Edina