Ózonlyuknak a Föld légkörében az ultraibolya sugárzást szűrő ózon koncentrációjának erős csökkenését nevezik. A 8 és 50 kilométer közötti magasságban jelentkező ózoncsökkenés mértéke és területi kiterjedése erősen változik. A légköri ózonkoncentrációt a Dobson-egységgel szokásos jellemezni, amely az ózon oszlopsűrűségének mértéke - tehát azt mutatja meg, mennyi ózon van egy adott alapterületű levegőoszlopban a felszín felett. Ha ez az érték 220 egység alá csökken, ózonlyuknak nevezik a kérdéses zónát.
A csatolt képet a NASA Aura nevű műholdján elhelyezett OMI jelű detektor 2010. szeptember 12-én rögzített mérései alapján készítették. Jelenleg az ózonlyuknak éves rendszerességgel megfigyelhető növekedése zajlik, és maximumát várhatóan szeptember-október folyamán éri el. Mérete az 1979. és 2009. közötti átlagtól valamivel elmarad, feltehetőleg a sztatoszférában uralkodó, a szokásosnál valamivel magasabb hőmérséklet miatt.
Az ózonkoncentráció területi eloszlása a déli sarkvidéki térségben 2010. szeptember 12-én (NASA)
A sztratoszféra ózonkoncentrációjának csökkenését elsősorban a hűtőgázként és spraypalackok hajtógázaként használt halogénezett szénhidrogének, az úgynevezett CFC-gázok légköri feldúsulása okozza. Ezek a gázok a sztratoszférába feljutva elbomlanak, és így az ózonrétegre veszélyes elemek szabadulnak fel, amelyek felgyorsítják az ózonmolekulák bomlását.
A legtöbb ilyen vegyületet az 1987-es montreáli egyezmény értelmében kivonták a forgalomból, de hosszú életdejük miatt még sok-sok évet vehet igénybe, mire teljesen kiürülnek a légkörből. A CFC-gázok kibocsátásának csökkentése az elmúlt két évtized alatt már jelentős előrelépést hozott az ózonréteg pusztulása ellen folytatott küzdelemben, és óvatos becslések szerint 2075-re teljesen eltűnhet az Antarktisz felett minden évben kialakuló ózonlyuk.