Metánfüggők voltak egyes kréta időszaki ammoniteszek

Észak-Amerika kréta időszaki ammoniteszeiről kimutatták, hogy a metán-szivárgások által fenntartott tengeralatti oázisokban éltek, és csak kis méretű táplálékot tudtak fogyasztani. A jelek szerint nem voltak túl jó úszók, és gyakran szenvedtek el támadásokat a közelben élő ragadozóktól.

Az ammoniteszek a mai nautiluszok (csigaházas polipok) és tintahalak rokonságába tartozó puhatestűek voltak. Noha a tengerben élő gerinctelenekről van szó, teljes joggal a dinoszauruszok sorstársainak tekinthetjük őket. A földtörténeti középkorban, amikor a dinoszauruszok uralták a szárazföldeket, az ammoniteszek megszámlálhatatlan tömege népesítette be a nyíltabb tengeri környezeteket. Ráadásul a dinoszauruszokkal egyidejűleg, a kréta időszak végén haltak ki 65 millió évvel ezelőtt.

Mivel sok lelőhelyen igen nagy számban fordulnak elő, és gyors evolúciójuk miatt nagyon jól használhatók a rétegtanban, az ammoniteszek már régóta az őslénytani kutatások középpontjában vannak. Ennek ellenére még mindig sok újdonságot szolgáltatnak az újabb és újabb leleteik. A Bulletin of the American Museum of Natural History folyóirat legutóbbi számában amerikai és angol kutatók számoltak be legújabb eredményeikről, amelyek meglepő adatokat nyújtanak egyes ammoniteszek életmódjáról és szokásairól.

Az ammoniteszeknek többnyire egy síkban felcsavarodott vázuk volt, mely belül kamrákra tagolódott. A kamrákban lévő gáz és víz mennyiségének változtatásával különböző mélységekben tudtak lebegni a tengervízben, és viszonylag gyorsan tudtak úszni lökhajtásos módszerrel, amikor vizet préseltek ki egy kis csövön a testükből.

A kutatók Észak-Amerika területén található kréta időszaki üledékeket vizsgáltak, amelyek abban az észak-déli irányban elnyúló sekély tengerben (Western Interior Seaway) rakódtak le, amely mintegy 70 millió évvel ezelőtt egy nyugati és egy keleti nagyobb szárazföldre választotta szét az észak-amerikai kontinenst (Laramidia és Appalachia). (Erről az ősföldrajzi helyzetről térképet mutattunk be néhány héttel ezelőtt az Utahceratopsot ismertető cikkünkben.)

A legújabb kutatások szerint ebben a tengerben sok helyen fordultak elő metánszivárgások, ahol a gáz kisebb-nagyobb intenzitással buborékolt ki a tenger aljzatát borító laza üledékekből. A számunkra kellemetlen gáz a tengeri állatok számára szinte paradicsomi állapotokat kínált. A mai óceánokhoz hasonlóan a kréta időszaki tengerben is nagyon gazdag élővilágot tartottak fenn a metánszivárgások.

A vizsgált dél-dakotai lelőhelyről származó ősmaradvány együttes: Haploscaphites brevis ammonitesz (alul), Inoceramus nebrascensis kagyló (jobbra) és Baculites cuneatus egyenes fejlábú (balra). (Amerikai Természettudományi Múzeum gyűjteménye)

A gyors üledékképződés és így a gyors betemetődés miatt az ősmaradványok kiváló állapotban őrződtek meg, és azt bizonyítják, hogy a tengeralatti oázisokban többek között baktériumok, szivacsok, csigák, kagylók, tengeri sünök, tengeri liliomok és ammoniteszek éltek nagy számban. A dél-dakotai lelőhelyek és az ammoniteszek vizsgálata során kimutatták, hogy ezek ökológiai szempontból meglepően kevés hasonlóságot mutattak a mai nautiluszokkal vagy tintahalakkal. Az ammoniteszek a metánszivárgásokat előidéző hasadékok mentén, a metánt hasznosító zooplankton felhőjében lebegtek, izolált közösségeket alkotva a környező iszapos tengeraljzaton belül.

A jelek szerint nem voltak nagyon jó úszók, ugyanis nem voltak olyan erős izmaik, amelyek a lökhajtásos elven működő mozgáshoz szükségesek lettek volna. Az állkapcsaik mérete alapján csak kisméretű táplálékot tudtak elfogyasztani, így elképzelhető, hogy a lomha mozgású állatok a tengervízből szűrték ki a vacsorájukat. Sok ammoniteszen találták meg különböző sérülések nyomát, amelyeket halak, hüllők, rákok vagy más fejlábúak támadása okozott. A szerzők szerint újra kellene gondolni az egykori tengeri együttesek ökológiai viszonyait, és azt, hogy az ammoniteszek kihalása hogyan befolyásolhatta a mai tengeri élővilág kialakulását.

Az ammoniteszek kutatásának Magyarországon is hosszú időre visszanyúló hagyományai vannak. Számos hazai és külföldi kutató vizsgálta a triász, jura és kréta időszaki üledékes kőzeteinkben előforduló gyönyörű ősmaradványokat. A legszebb képviselőik a Mecsek és a Villányi-hegység területén, valamint a Dunántúli-középhegységben (Balaton-felvidék, Bakony, Vértes, Gerecse) fordulnak elő. Világhírűek a villányi Templom-hegy ammoniteszei, az aszófői Balatonitesek vagy éppen a bakonycsernyei Tűzköves-árokban található példányok.

Így nem véletlen, hogy a Magyar Tudományos Akadémia mindkét paleontológus tagja elévülhetetlen érdemeket szerzett ezen a kutatási területen. Géczy Barnabás a jura, Vörös Attila pedig a triász ammoniteszek nemzetközileg elismert kutatója. Vörös Attila akadémiai székfoglaló előadása éppen a napokban hangzott el az MTA székházában "Triász ammonoidea kutatások Magyarországon" címmel.