Miért játszanak az állatok?

A játéknak fontos szerepe van a fiatal emlősök életében, mert játék közben sajátítják el a társas viselkedés szabályait, és sokat tanulnak a saját képességeikről, valamint társaikról is. A viselkedéskutatók körében elfogadott, hogy az emlősök és a madarak, sőt még néhány hüllőfaj is játszik, de vajon mennyire beszélhetünk játékról a halak vagy akár a gerinctelenek esetében?

Jennifer Mather, a kanadai Lethbridge Egyetem etológusa az általa vizsgált polipoknál egy alkalommal szokatlan, játéknak tűnő viselkedést figyelt meg. Az állatok többször is vízsugarat lőttek ki a víz tetején lebegő gyógyszeresdobozokra, áthajtva azokat az akvárium másik felébe. A polipok általában a számukra ismeretlen tárgyakat megtapogatják, aztán egy idő után nem foglalkoznak velük többet. A Mather által megfigyelt esetben azonban nem ez történt, és szerinte egyfajta játék lehetett, aminek szemtanúja volt.

Az etológusok között megoszlanak a vélemények arról, hogy az alsóbbrendű gerincesek és a gerinctelenek játszanak-e. Miklósi Ádám, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Etológia Tanszékének vezetője szerint a kérdésre nem könnyű válaszolni, mert mint mondja, minél hasonlóbb egy faj az emberhez, annál könnyebben vehető észre, ha játszik. "A pontos válasz talán az, hogy olyan adat jelenleg nem áll a rendelkezésünkre, amely felvetné ennek (az alsóbbrendű gerincesek és a gerinctelenek játékának - a szerk.) a lehetőségét. A kutatók abban egységesek, hogy az emlősök és madarak játszanak, és talán egy-egy hüllőfaj is" - mondja.

A problémát az jelenti, hogy az etológiában nincsen elfogadott definíció a játékra. Miklósi az [origo]-nak elmondta, hogy sokan a "ha látom, felismerem" elvet vallják, ami persze nem túl tudományos megközelítés. Általában elmondható, hogy egy állat viselkedése akkor tekinthető játéknak, ha különböző viselkedésformák elemei keverednek, és az akciósorozatnak nincs valódi, jól felismerhető, a túléléshez közvetlenül köthető célja, túl az akciók ismétlésén. Sajnos ez a definíció sem teljesen jó, mert beleeshetnek az ingerszegény körülmények miatt mutatott úgynevezett sztereotip viselkedések (ilyen például a fej jobbra-balra történő himbálása az állatkerti elefántoknál). A szociális játékok esetében általában megfigyelhető olyan specifikus kommunikációs jel, amellyel az egyedek ráveszik a másikat a játékra. A kutyák, farkasok esetében ilyen a mellső manccsal dobbantás.

A legintelligensebb emlősök közé tartozó delfinek előszeretettel játszanak például különféle tárgyakkal is, és ha nincs más, akkor saját maguk fújnak buborékgyűrűket, hogy azokkal szórakoztassák magukat. Az állatok lökdösik őket, kisebb gyűrűket képeznek belőlük, és gyakran örvényeket keltenek körülöttük, hogy azok elforduljanak. Ha megunták a játékot, akkor pedig egyszerűen csak szétharapják őket. A kutatók szerint a régóta ismert, de egyébként ritkán tapasztalt viselkedést az állatok egymástól tanulják el.

Buborékokkal játszó delfinek

Miklósi elmondta, hogy a játék szerepéről is megoszlanak a vélemények, főleg azért, mert nehéz bizonyítani az egyes feltevéseket. Vannak, akik szerint a játék funkciója a fizikai (testi) gyakorlás, erősítés, míg mások inkább bizonyos elmefolyamatok (kognitív képességek) kibontakozásához tartják fontosnak. Mivel a szociálisabb állatfajok egyedei általában többet játszanak, valóban fontos szerepe lehet a szociális viselkedésformák elsajátításában, illetve a kommunikációs jelek megtanulásában, mondta a szakember. A közös játék később szerepet kaphat a felnőttkori szociális kapcsolatok kialakításában is, a játszótársakból gyakran lehetnek "barátok".

Fajonként erősen változó, hogy a felnőtt állatok mennyire játszanak, de megbízható adatok nincsenek, mondta az etológus. Általában a játék egy bizonyos életszakaszhoz köthető, de míg a farkasok fogságbeli viselkedése alapján azt gondolták, hogy a felnőttek nem játszanak, addig a természetben élő falkáknál megfigyeltek játékot felnőttek között is, és ha kölykök vannak a csapatban, akkor a felnőttek is szívesebben játszanak velük. A felnőttek játéka azonban általában rövidebb ideig tart, és sohasem olyan "vehemens", mint amit fiatalabbak között megfigyelhetünk. A játék közben a fiatalok sokat tanulnak saját maguk képességeiről, illetve a társukról is. Így a játéknak inkább a fiatalabbak esetében lehet valódi funkciója, a felnőttek esetében főleg a kapcsolattartás része. A fiatalabbak játékai sokkal változatosabbak és dinamikusabbak.

Játszó hiénakutyák

"A legjátékosabb állat az ember" - mondta Miklósi. "E ténynek sokan komoly evolúciós jelentőséget tulajdonítanak, hiszen a játékos egyednek meg kell őriznie a rugalmasságát, tanulási képességét. Ha ez nincs meg, akkor az igazi játékra sincs mód." A kutatók szerint a delfinek, minden majomfaj - különösképpen az emberszabásúak (például csimpánzok) -, no és persze a kutyák, illetve fiatalon a macskák játszanak sokat, de kölyökkorban minden emlős játékos. Az egy más kérdés, hogy az eltérő egyedfejlődési sebesség miatt például egy patkánykölyök esetében a játékos időszak sokkal rövidebb, mint makákóé. A madarak körében a varjakat, hollókat és rokonaikat tartják különösen játékosnak.

Nevetés az állatvilágban

A főemlősök körében a nevetés szinte biztos, hogy a jó közérzet jele. Játék közben, többnyire csiklandozáskor gyakran tapasztalnak kacagásszerű hangokat állatkerti csimpánzoknál, de nemcsak a főemlősök, hanem a kutyák, sőt még a patkányok körében is elfogadott a nevetés megléte. Jaak Panksepp, a Washington Állami Egyetem és a Bowling Green Állami Egyetem idegkutatója 2003-ban jelentette meg tanulmányát a csiklandozástól kacarászó - pontosabban "ciripelő" - patkányokról. Panksepp azt tapasztalta, hogy amikor játékosan megcsiklandozta a patkányokat, akkor azok csipogó, ciripelő hangot adtak ki, és szociálisan kötődtek az őket csiklandozó emberhez. Az állatok egyértelműen élvezték a dolgot, és megpróbáltak újabb csiklandozást kicsikarni.

Korábbi cikkünk: Így nevetnek a patkányok és a delfinek - humorérzék az állatvilágban