Elveszett világot fedeztek fel egy tenger alá süllyedt hegyen

Az elveszett világ című népszerű könyv és film kitalált hősei a szárazföldön bukkantak rá egy olyan területre, ahol rég kihaltnak hitt állatok élték mindennapi életüket. Új-zélandi biológusok a tenger felszíne alatt találtak egy igazi elveszett világot.

Arthur Conan Doyle népszerű könyve, Az elveszett világ gerinces állatok olyan közösségét mutatja be, amely nagyon keveset változott azóta, hogy a Tyrannosaurusok és a Triceratopsok sétálgattak a Föld felszínén. Ez az elképzelt terület egy dél-amerikai magaslaton rejtőzködött.

Az "igazi elveszett világ" azonban egy tengerszint alá süllyedt hegyen található, az Antarktisz partjaitól nem messze. Ebben a környezetben a dinoszauruszok helyett olyan tengeri liliomok (Crinoidea) nyüzsögnek, amelyek a földtörténeti óidő (paleozoikum) és középidő (mezozoikum) során élték virágkorukat, helyenként kőzetalkotó mennyiségben (a Bakonyban és a Gerecsében is vannak ilyen, úgynevezett krinoideás mészkövek). A tengeri liliomok ma már - elsősorban a mezozoikum óta elszaporodott ragadozó élőlények miatt - csak kis mennyiségben fordulnak elő, elsősorban a mélytengerekben. A tüskésbőrűek közé tartozó állatok a tengeri csillagok és a tengeri sünök rokonai, és többnyire a tenger aljzatához rögzülve élnek.

Az új-zélandi David Bowden (National Institute of Water and Atmospheric Research, Auckland) és kollégái az elmúlt években Új-Zélandtól délre, a Ross-tengertől észak-északnyugatra végeztek tengerbiológiai vizsgálatokat. Eközben az Admiralty névre hallgató tenger alatti magaslaton ezerszámra találták meg egy olyan tengeri liliom faj egyedeit, amely eddig ismeretlen volt a tudomány előtt. A kutatókat már csak azért is meglepte ez a nagyon népes populáció, mert a szomszédos Scott-sziget tengeralatti magaslatán alig kéttucatnyi példányt találtak ugyanabból a fajból. A nagyméretű, mintegy 50 centiméter magas tengeri liliom a Hyocrinoidea családba tartozik. Ezek - más száras tengeri liliomokkal szemben - állandóan az aljzathoz rögzülve élnek.

Szintén nagy egyedsűrűségben találtak ezen a területen kígyókarú tengeri csillagokat (Ophiocamax gigas, lásd az alábbi képen), amelyek szintén a tüskésbőrűek közé tartoznak. Ugyanakkor feltűnően hiányoznak az olyan ragadozó csoportok, mint a rákok vagy a halak. Ezzel szemben több helyen megfigyelték, amint tengeri csillagok vagy tengeri sünök támadták meg a tengeri liliomokat.

Kígyókarú tengeri csillag (Ophiocamax gigas)

A biológusok szerint ez a "paleozoós típusú" élőközösség, amely a tengeri liliomok dominanciájával és a modern ragadozó csoportok hiányával jellemezhető, óceanográfiai okok miatt alakulhatott ki az Admiralty területén. Az Antarktisz partjairól ugyanis tápanyagban szegény vizek érkeznek ide, ezért a ragadozók nem tudnak megélni a területen. Ezzel szemben a Scott-szigetet az északról származó, tápanyagban gazdag vizek érik el, ahol emiatt a ragadozók is jóval gyakoribbak.

Az élő példányok mellett a tenger aljzatát borító köveken mindenhol jól látható a korábban élt tengeri liliomok rögzülésének a helye. A Crinoidea-példányok átlagosan 20 éves élettartama és a tengeraljzaton felhalmozódott vázak mennyisége alapján a kutatók szerint ez az életközösség már legalább 25 ezer éve virágzik az Admiralty magaslat területén.

Utoljára a földtörténeti középidőben élhettek ilyen háborítatlanul tengeri liliomok nagy tömegekben (forrás: David Bowden, NIWA)

Habár maga a közösség viszonylag fiatal, a példányok annyira hasonlóak a földtörténeti középidőben élet őseikhez, hogy a táplálkozási szokásaik és a megjelenésük valószínűleg semmit nem változott az eltelt évmilliók alatt. Ez az életmód azonban eltűnt a tenger alatti környezetek nagy részéből, így érthető volt a biológusok csodálkozása, amikor egykori pompájuk teljes fényében látták őket viszont. Beszámolóik szerint szerencséseknek mondhatják magukat, mert ténylegesen átélhették azt a meglepetést, amit Conan Doyle hősei éreztek, amikor meglátták az élő őshüllőket a regényben.