Óriási ízeltlábú ragadozó élt a korai tengerekben

Sokkal nagyobbak voltak és sokkal tovább éltek a kambriumi ízeltlábú Anomalocaridák, mint eddig feltételezték - ezt bizonyítják Marokkóban felfedezett, kiváló megtartású ősmaradványok. Az egykori csúcsragadozók az ordovíciumi tengerekben is rettegésben tartották a kisebb, lágytestű állatokat.

Az Anomalocaridák az úgynevezett kambriumi robbanás időszakának legnagyobb termetű ragadozói voltak. Ezen esemény során jelent meg az összes fontos állatcsoport mintegy 540-500 millió évvel ezelőtt, és az előkerült maradványok egy komplex ökoszisztéma képét tárják elénk. A kambriumi Anomalocarida-fosszíliák mintegy 60 centiméter hosszúak voltak. A fura megjelenésű ízeltlábúak egy pár szelvényezett függelékkel rendelkeztek, szájuk körül kerekded lemezek voltak, megnyúlt testük szintén szelvényezett volt. Az elpusztulásuk után szétesett vázrészeket számos különböző állatként azonosították, míg végül az 1980-as években találtak egy teljesen ép példányt a híres kanadai Burgess-palában, és akkor a kirakó összes darabja a helyére került.

Mivel a legfiatalabb ismert képviselőik a középső-kambriumi kőzetekből valók, és mindössze egy bizonytalan maradványt találtak a lengyelországi Szent Kereszt-hegység felső-kambriumi rétegeiben, a kutatók eddig úgy gondolták, hogy az időszak egyik ikonállatának tartott ragadozócsoport a kambrium végén kihalt.

Amerikai és belga kutatók most olyan Anomalocarida-maradványokat fedeztek fel Délkelet-Marokkóban, amelyek hossza elérte az 1 métert. Az öt egymáshoz közeli lelőhelyen az egykori lágytestű tengeri fauna több ezer képviselőjének a kövületét gyűjtötték be. A példányok a kora ordovícium (488-472 millió évvel ezelőtt) élővilágát képviselik. Mivel az esetek többségében a kemény vázú élőlények sokkal könnyebben fosszilizálódnak, mint lágytestű kortársaik, a paleontológusok általában nem tudják teljes egészében rekonstruálni az egykori élővilágot. Egy-egy kivételes lelőhely azonban sokat segíthet a helyzeten, mint például a marokkói terület az ordovícium időszak esetében.

A Marokkóban talált állatok iszapos tengeraljzaton éltek, viszonylag mély vízben. A hirtelen leülepedő finomszemű üledék csapdába ejtette és gyorsan betemette az ott élő állatokat, megőrizve a lágy test lenyomatát is a kíváncsi utókor számára. A kisebb példányok többnyire kilapított maradványok a finomszemű agyagos kőzetben, a nagyobbak viszont kerekded konkréciók (összetömörülések) belsejében helyezkednek el. A konkréciók a nagy mennyiségű szerves anyag gyors bomlása során alakultak ki a kőzetben.

Egy Anomalocarida rekonstrukciója

Az úszó életmódot folytató ragadozók nagyméretű nyúlványai a préda elfogásához és az állat szájához való továbbításához alkalmazkodtak. A lelőhelyen talált egyéb maradványokon, például a trilobitákon nem találták meg az Anomalocaridák támadásának nyomait, ami megerősíti azt az elképzelést, hogy lágytestű állatokkal táplálkoztak. A nagy testméret alapján általában kicsi lehetett a populációsűrűségük. Az egyik lelőhelyen azonban öt példányt is találtak egymás mellett. Ez arra utalhat, hogy itt vagy bőséges volt a rendelkezésre álló táplálékforrás, vagy pedig az Anomalocaridák vedlés és/vagy párzás céljából gyűltek ott össze.

Különösen jelentőssé teszi a leletegyüttest, hogy a kora ordovíciumi kor alapján a csoport legalább 30 millió évvel tovább élt, mint eddig gondolták, mondta a Nature május 26-i számában megjelent cikk egyik szerzője, Derek Briggs. A Yale Peabody Természettudományi Múzeumának vezetője szerint az óriási gerinctelen ragadozók és dögevők azokat a szokatlan morfológiájú állatcsoportokat képviselik, amelyek nagyon korán elágaztak a modern tengeri állatokhoz vezető evolúciós vonalaktól, aztán viszonylag gyorsan ki is haltak. Most azonban kiderült, hogy ez a csoport jóval tovább húzta, mint sejteni lehetett. Az új leletek szerint a kambrium jellegzetes állatai még évmilliókkal később is jelentős hatással voltak a tengeri kommunitások biodiverzitására és ökológiájára.

Ráadásul a kutatók emlékeztetnek rá, hogy a devon időszaki Hunsrück-palából ismert Schinnerhannes egyes tulajdonságai még emlékeztetnek az Anomalocaridákra. Elképzelhető tehát, hogy a marokkói ordovíciumi maradványok jelentik az összeköttetést a kambriumi és a devonkori csoportok között. Az egykori elterjedés szempontjából is érdekes új adatok kerültek napvilágra. Míg a kambriumi leletek kivétel nélkül az egykori trópusi területekről kerültek elő, a marokkói lelőhely a déli sarkkör közelében volt. Ez arra utal, hogy az Anomalocaridák nemcsak a meleg vizekben éltek, hanem globális elterjedést mutattak.