Mennyire lett román város Kolozsvár?

Száz éve Kolozsvár még majdnem tisztán magyar város volt, mára a magyarok aránya 16 százalékra apadt. Egy Magyarországon most megjelent tanulmány azt elemzi, hogyan élnek együtt a városban magyarok és románok.

A XX. század egyik legpusztítóbb ideológiája (a szovjet típusú rendszereken kívül) a felfokozott nacionalizmusból fakadó nemzetiszocializmus és fasizmus volt. Talán éppen ezért is kezdték meg a kutatók az 1980-as évektől a nacionalizmus - mint közösségi ideológia - alapkategóriáinak lebontását, az ideológiai "dekonstrukciót". Ilyen az amerikai Rogers Brubaker, aki szerint az etnikai közösségek voltaképpen egyfajta csoportszemlélet termékei.

A nacionalizmusokat általában felülről konstruálják meg, de ha ezt ügyesen teszik, akkor a hétköznapi életben is megnyilvánulhat az etnicitás, és ezt már a kutatók aztán "alulról" is vizsgálják. Brubaker is ezt tette Kolozsváron, ahol a magyar és a román lakosság mindennapi együttélését, elsősorban nyelvi kommunikációját vizsgálta.

Magyarokkal, románokkal kezdett beszélgetni, sőt munkatársakat is toborzott maga köré, akikkel együtt fókuszcsoportos felméréseket végzett. Ennek eredménye az a könyv, amely 2006-ban jelent meg angolul, majd idén a L'Harmattan Kiadónál magyarul is napvilágot látott. Brubaker a kolozsvári Feischmidt Margittal, az angol Jon Foxszal és a román Liana Granceával együtt írta meg a "Nacionalista politika és hétköznapi etnicitás egy erdélyi városban" című kötetet.

Nem etnikai problémaként élik meg a kolozsváriak a nehézségeiket

A kutatók az etnicitás megnyilvánulásait a hétköznapi beszédben, élethelyzetekben próbálták megragadni - egy körülbelül tíz évvel ezelőtti állapotot, Gheorghe Funar ultranacionalista polgármesterségének utolsó éveit regisztrálva. Hétköznapi szituációkban nem igazán nyilvánultak meg a kutatók szerint ezek a nemzetiségi különbségek, minthogy a kolozsvári magyarok és románok képesek a mindennapjaikat enélkül is élni. (Általános anyagi nehézségeik miatt inkább túlélni.) Problémáikat csak időnként és bizonyos körülmények között értelmezik etnikai alapon - ez az egyik legfontosabb megállapítása Brubakeréknek.

Az egyes etnikai csoportokon belül persze különböző vélemények, kijelentések hangzottak el. Brubaker felidézi azokat a helyzeteket is, amikor a magyarok "a román, de rendes" szituációban hozzák elő román ismerőseiket, vagy éppen fordítva, az "ungur dar de treaba", vagyis "magyar, de rendes" kitételek kerültek elő. Hasonló szituáció, amikor valamilyen, a közvélekedéstől eltérő állásponton van a beszélő. Ilyenkor hangsúlyozza, hogy bár a "másik" csoport érvelését támogatja, de mentségül megemlíti, hogy ő amúgy az "egyik" csoport tagja.

A vizsgálat szerint a románok megosztottabbak Kolozsváron, mint a magyarok. Nemcsak a magyaroktól különülnek el, de esetenként a regáti, azaz a Kárpátokon túl élő románoktól is. Létezik egyfajta transzszilvanizmus: az erdélyiség tudata összeköti a helyi, kolozsvári gyökerű románokat és magyarokat.

A marosvásárhelyi etnikai konfliktus

Brubakert erősen befolyásolta az 1990-es marosvásárhelyi magyarverés (erről az origo.hu pár héttel ezelőtt írt részletesen). Az foglalkoztatta, hogy Kolozsváron miért nem alakultak ki véres konfliktus, Románia miért nem vált a volt Jugoszláviához hasonlóvá. A kutatók szerint Kolozsváron azért nem tört ki az erőszak, mert a hétköznapokban az etnicitás mégsem hatja át olyan mértékben az ottani életet, mint ahogyan azt a politikai elitek, vagy a nacionalizmusra rájátszó "etnopolitikai vállalkozók" állítják. Ilyen szempontból a kolozsvári példa nemcsak Kolozsváron vagy Erdélyben, hanem az egész világon modellértékű lehet Brubakerék szerint. Ehhez Feischmidt Margit a pár hete tartott budapesti könyvbemutatón hozzátette: a kolozsvári magyarokat és románokat nem választják el éles osztálykülönbségek, talán ez is nagy szerepet játszik a békés együttélésben.

A Szent Mihály-templom, Erdély második legnagyobb alapeterületű temploma. Előterében a befedett Mátyás-szobor

A kolozsvári román-magyar együttélés békés jellege mellett nyilvánvaló az is, hogy a két csoport két párhuzamos világban él. Szűk és korlátozott ugyan a magyar világ Kolozsváron, s folyamatosan szorul vissza - tehetjük hozzá a friss népszámlálási eredmények alapján - de éppen azzal, hogy megvannak az oktatási és más intézményei, meg tudott maradni. A magyar intézmények egy olyan zárt világot hoznak létre, ahol éppen a kisebbségi lét "megjelöltségét" sikerül elfeledtetni, természetes közeggé alakítani. Nem kell a magyaroknak sem mindig az etnicitásra koncentrálniuk, éppen a saját intézményrendszerük miatt. (Jellemző példa, hogy a városban párhuzamosan működik egy-egy állami fenntartású színház és opera, magyar és román nyelven. A Babes-Bolyai Tudományegyetem magyar gimnáziumot végzett színház szakos hallgatójával megtörténhet, hogy rögtön az Állami Magyar Színház alkalmazza, és utána kizárólag a magyar kulturális közegben mozog. Viszont egy zenész diáknak ugyanerre már kevesebb az esélye, mert a zenei szakközép és a zeneakadémia vegyes, illetve kizárólag román tannyelvű.)

A konfliktusok tompítására sajátos módszereik vannak a Kolozsváron élőknek: általában nem beszélnek az etnikai problémákról, nem is mindig foglalkoztatja őket ez. Inkább a gazdasági nehézségekről beszélnek egymással. Ha pedig netán szóba kerül az etnicitás, egyszerűen elviccelik az ügyet, vagy akár még ugratják is egymást.

Vitatémák: Kolozsvár elrománosodása

Történészek ugyanakkor Brubaker könyvének számos pontját vitatják. A budapesti könyvbemutatón elsősorban Bárdi Nándor kisebbségkutató kifogásolta a történelmi háttér elnagyoltságát. Azt például, hogy miként vált egy magyar városból román dominanciájú településsé Kolozsvár egy évszázad alatt. Bárdi a hatvanas évekre tette azt az időpontot, amikor a domináns nyelv a román lett. Kiemelte ebben a lakótelep-építés szerepét, amivel az etnikai magyar szigeteket megtörték. Válaszában Rogers Brubaker hangsúlyozta: nem száz évet, hanem a már fennálló helyzetet elemezték.

Kolozsvár magyar lakossága a trianoni békedöntés után azért csökkent, mert mintegy 200 ezer magyar menekült el Erdélyből. Elsősorban hivatalnokok kerestek állást a trianoni Magyarországon. A helyükre román tisztviselők, hivatalnokok, közalkalmazotak érkeztek, a román betelpülés tehát már a húszas évektől megkezdődött. A román népszámlálások külön számították a magyar nyelvű zsidóságot is a két világháború között ez is komoly eltéréseket okoz a különböző statisztikákban.

A második bécsi döntés, Észak-Erdély Magyarországhoz való vissszacsatolása után 1940-től a román hivatalnokok menekültek el, helyükre főleg a trianoni Magyarországról érkeztek sokan Kolozsvárra. A kolozsvári magyar egyetem is újjáalakult ekkor. 1944-ben 12-18 ezer zsidónak minősített személyt deportáltak Auschwitzba Kolozsvárról és környékéről. Ez a magyar nyelvű lakosságot csökkentette elsősorban. 1944 után szovjet fogságba került sokezer ember, majd az ötvenes-hatvanas években megkezdődött a románok államilag szervezett és spontán betelepülése, betelepítése a városba.

Kolozsvár lakosságának 82%-a volt magyar 1910-ben (51 192fő). Trianoin után a lakosság közel fele volt már csak magyar anyanyelvű, 1941-ben, a visszacsatolás után a város fele vallotta magát magyarnak. Sajnos a tavalyi adatok szerint a város 309 ezer lakosának csak 16%-a magyar (49ezer fő). Ez a szám 36ezer fővel kevesebb, mint 1977-ben volt. (Forrás: Varga E. Árpád: Erdély etnikai és felekezeti statisztikája.

Ez azonban nem teljesen igaz, hiszen a könyv hosszú történeti bevezetőjében alapvetően a város iparosításával, modernizálásával magyarázza a románok túlsúlyba kerülését. Nem pedig a nemzetiesítéssel - tulajdonképpen a románosítással - amelynek a létezését amúgy nem tagadja Brubaker, és főleg a magyar oktatás Ceausescu alatti visszafejlesztésével illusztrálta ezt.

A román állam telepítési politikájáról nem sokat ír Brubaker

Pedig Kolozsvár etnikai összetételét a román politika igyekezett befolyásolni. A román kommunista párt vezetői közül Nicolae Ceausescu a nemzetiségi összetétel "javítását" úgy tartotta megoldhatónak, ha a legnagyobb erdélyi városok körüli községeket a városokhoz csatolják - ezt Stefano Bottoni történész egy 1960-as dokumentum alapján idézi egyik könyvében.

Szintén nem emeli ki Brubaker (csak néhány célzást tesz rá), hogy az erdélyi városok elrománosodását szervezett állami akciók segítették. A "Hetven év. A romániai magyarság története" című 1990-es kötetben erről ez olvasható: "Románia az ötvenes évek végétől gyakorlatilag nem biztosította állampolgárai számára a lakhely és a munkahely szabad megválasztásának jogát, az állami telepítési politika pedig szinte lehetetlenné tette a vidéken élő magyar nemzetiségű lakosság számára, hogy a közeli nagyvárosokba költözzön."

Az elmúlt években gyakran így láthatták a turisták a kolozsvári Mátyás-szobrot

Ráadásul Romániában "1968-tól évente minisztertanácsi határozat szabályozta a tételesen felsorolt városokba települők számát, sőt 1971 után mindenkitől igazolást kértek arról, hogy lakása az adott településen biztosítva van-e. Az egyedi engedélyezés diszkriminációra és olyan ún. zárt városok létrehozására adott lehetőséget, ahová magyarok nem telepedhettek be." Ilyen zárt város volt Kolozsvár is - erről Brubaker nem ejt szót.

Brubaker hosszan elemzi a holokausztot, azt, hogy Észak-Erdély (és így Kolozsvár) Magyarországhoz való visszacsatolása után a zsidónak minősített emberek közül sok ezret deportáltak 1944-ben Auschwitzba. Ez a kolozsvári és a város környékén élő, magyarul beszélő népesség jelentős részének (12-18 ezer embernek) az eltűnését, halálát jelentette. A deportáltak túlnyomó többsége ugyanis magyar anyanyelvű volt. Brubaker ugyanakkor nem hangsúlyozza, hogy Magyarország 1944-ben német megszállás alatt állt.

Szatmárnémeti: nem, Marosvásárhely: igen

Bárdi Nándor megjegyezte a könyv kapcsán azt is: ma már jobban lehet tudni, miért Marosvásárhelyen és nem Kolozsváron verték 1990-ben a magyarokat. A Ceausescu-rendszer 1989 decemberi bukása után a volt titkosszolgálat, a Securitate utódszervezetének minél gyorsabb létrehozásában voltak érdekeltek ugyanis bizonyos erők. Ők Szatmárnémetit és Marosvásárhelyt jelölték ki eredetileg a provokációk helyszínéül. Szatmárnémetiről végül lemondtak, mert túl közel volt a magyar határhoz (veszélyesnek tartották ezt katonai szempontból). Ráadásul az ottani románok kevésbé voltak manipulálhatóak, mert többnyire beszéltek magyarul. Mindezt Bárdi a már általunk is említett Stefano Bottoni legfrissebb, még részben publikálatlan kutatásaira hivatkozva mondta el a könyvbemutatón.