Egyelőre Kádár sikereit elemezték

Kádár János születésének századik évfordulóján rendeztek tudományos konferenciát, amelynek célja, hogy "Kádár Jánost elhelyezzék a maga helyén". Az elején a gazdasági sikereket elemezték, később lesz szó Kádár sötét oldaláról.

Egyelőre kevés szó esett Nagy Imréről azon a konferencián, amelyen Kádár János születésének századik évfordulója előtt vizsgálták a politikus életét. A Politikatörténeti Intézet rendezvényének első előadásaiban elsősorban Kádár sikereit elemezték, nem az 1956 utáni megtorlásokat és Nagy Imre perét, nem a Rajk-perben játszott szerepét, és nem is Rákosi belügyminisztereként játszott szerepét. (Az igazsághoz hozzátartozik, ezekről is lesz szó a kétnapos konferencia későbbi ülésein.)

Az intézet vezetője, Földes György az előadások utáni vitában hangsúlyozta: a mostani konferencia célja, hogy Kádár Jánost elhelyezzék a maga helyén. Rögtön hozzátette azt is: Magyarországnak jelenleg van egy alaptörvénye, s eszerint 1944 és 1989 egy bűnös korszak. Az igazgató ugyanakkor úgy vélte, hogy "a korszak eme minősítése a tudományos részről teljes elutasítással találkozik".

A forradalom utáni megtorlásról nem sok szó esett tehát, Szelényi Iván szociológus ugyanakkor éppen ennek az 1957 és 1963 közötti véres megtorlásnak a kapcsán vont párhuzamot a Ferenc József, Horthy Miklós és Kádár János nevével fémjelzett periódusok között. Mindhárom korszak hasonlóan kezdődött ugyanis.

Ugyanakkor Szelényi a rákövetkező öt évet, az 1963 és 1968 közötti periódust elemezte elsősorban. Ezt az öt évet tartja ugyanis a Kádár-kor csúcspontjának. Ekkor szerinte olyan modellértékű modernizációs folyamatok kezdődtek, amelyekhez képest maga a sokat emlegetett 1968-as reform is szinte visszalépésnek tekinthető.

Kádár és Brezsnyev Budapesten

A hatvanas években Magyarországon ugyanis olyan vegyes gazdaságon alapuló szisztémát dolgoztak ki a mezőgazdaságban, amely később, évtizedekkel később, 1978-79-ben Teng Hsziao-ping reformjait alapozta meg Kínában. A vegyes tulajdon a mezőgazdaságban azt jelentette, hogy a szántóföldek nagy részét kollektivizálták ugyan, de a magántulajdon sem tűnt el.

Szelényi ennek kapcsán hangsúlyozta: a parasztok számára egy hektár föld megmaradt, és az állatállomány 40 százalékát sem kellett bevinni a közösbe. Így termelékenységét megőrizte a mezőgazdaság, a magyar falu pedig hihetetlen ütemű modernizációt, fejlődést élt át. Kínában később éppen egy ehhez hasonló, a vegyes tulajdonon alapuló modernizáció vezetett sikerre évtizedekkel később.

Az 1968-as magyar reform, az Új Gazdasági Mechanizmus éppen ezért volt visszalépés Szelényi szerint, hiszen az a tisztán állami tulajdonban maradt vállalatok közötti piaci kapcsolatokat akarta megteremteni. Ez szerinte fából vaskarika volt, hiszen piacgazdaságot csak magántulajdonnal lehet csinálni - ezt Kornai János közgazdász alapján állapította meg. A nagy állami vállalatokba pedig hiába ömlött a pénz, feneketlen hordónak bizonyultak, és csak súlyos eladósodással tudták fenntartani azokat a hetvenes-nyolcvanas években.

A 70-es és a 80-as évek kihívásaira Kádár János már nem reagált jól Földes György szerint sem. A korábbi életszínvonal fenntartását hitelből finanszírozta az ország, Kádár később reagált, és elodázta a szükséges alkalmazkodási, modernizációs folyamatokat. A korszak végén pedig már kicsúsztak az ellenőrzése alól a folyamatok (a nyolcvanas évek végére utalt ekkor Földes).

A Kádár-korszakot az egész XX. század társadalmi folyamataihoz viszonyítva elemezte és helyezte el Romsics Ignác történész. Szerinte egyetlen másik korszakban sem emelkedett olyan mértékben a lakosság jövedelmi helyzete, kulturális és oktatási színvonala, mint a Kádár-korszakban. Mindeközben az egyenlőtlenségek is csökkentek a társadalomban. Míg a Horthy-korszakban sokszoros volt a különbség a leggazdagabb tíz százalék és a legszegényebb tíz százalék között, addig a Kádár-korszakban ez az arány mindössze négyszeres volt. Vagyis a társadalom leggazdagabb tizede csak 3,8-szor keresett többet a legszegényebb tizednél.

Kádár és Karpov sakkoznak, 1981-ben Moszkvában

Miközben Kádár a belső társadalmi békét fontosnak tartotta a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években, addig a külpolitikában nagyfokú szervilizmus jellemezte Romsics szerint, elsősorban a hatvanas években. Kádár pozíciója rendkívül kiszolgáltatott volt ugyanis Moszkvának és még a környező szocialista országoknak is. Ez később, a hetvenes években némileg oldódott, de a Nyugat szemében Románia sokkal önállóbb országnak tűnt ekkoriban. (Románia nem csatlakozott Csehszlovákia 1968-as lerohanásához, de például az 1984-es Los Angeles-i olimpián is részt vett délkeleti szomszédunk, ellentétben a szocialista országok többségével.)

A délelőtti előadásokat Ripp Zoltán elemzése zárta. A történész Rainer M. Jánosra hivatkozva azt fejtegette, hogy a kádárizmus során nem jött létre új politikai intézményrendszer a Rákosi-korszakhoz képest. A diktatúra ugyanakkor más módszerekkel kormányozta az országot, és ez más életérzést, korszellemet eredményezett, amit kádárizmusként lehetett érzékelni. Elsősorban az ideológia visszaszorulását jelentette ez, és azt, hogy az emberek magánéletébe egyre kevésbé akart beleszólni a hatalom. Ugyanakkor a kádárizmus legitimációja, a "legkisebb rossz", illetve az "elérhető legjobb" szisztéma folyamatosan veszített az érvényességéből a hetvenes-nyolcvanas évek során, így végül elkerülhetetlenné vált a rendszerváltás 1989-90-ben.

A további előadásokról következő cikkünkben olvashatnak.