Tévút Mohácsig - 4. rész: Magyarország legsúlyosabb katasztrófája

Napra pontosan öt évvel az 1526-os mohácsi csata előtt, 1521. augusztus 29-én elesett Nándorfehérvár. Ezzel nyílt seb keletkezett a magyar végvárrendszeren. Ettől kezdve a törökökön múlott, hogy mikor mérnek döntő csapást Magyarországra.

Sokan nem is tudják, hogy a mohácsi csata előtt már hosszú ideje élethalálharcot vívott Magyarország a terjeszkedő Oszmán Birodalommal. Az 1526. augusztus 29-ei nemzeti tragédia évfordulójáig tartó sorozatunk végén magát a csatát és az öt évvel korábbi katasztrófát, Nándorfehérvár elestét elemezzük. Előzőleg a balkáni ütközőállamok szétesését követtük nyomon. Sorozatunk második részben Mátyás királyról, illetve egy Perzsiával való törökellenes együttműködés elszalasztott lehetőségéről írtunk, a harmadik részben Kelet-Közép-Európa felosztásának és a francia-török szövetségnek a szerepét vizsgáltuk a Magyarország elleni oszmán támadásban.

A magyarok és a törökök már 1526 előtt is konfliktusba kerültek, jóval a franciák 1523-1526 közötti mesterkedése előtt megnyílt az út Magyarország felé Szulejmán előtt. Az oszmánok ugyanis időközben keleten végeztek legádázabb ellenfelükkel, 1514-ben leverték Perzsiát, majd egészen Egyiptomig (1517) és a mai Irakig (Mezopotámiáig) hódítottak. Nyugat felé fordulásukat azonban egy szerencsétlen ürügy segítette elő: a magyarok foglyul ejtették a török követet, Behrám csauszt 1520-ban - írja Pálffy Géza történész A tizenhatodik század története című munkájában.

Nándorfehérvár eleste: nyílt, vérző seb Magyarország testén

Ez az éppen hatalomra került új, fiatal szultánt, I. Szulejmánt rendkívüli módon felbőszítette. A később "Nagy"-ként emlegetett uralkodó 1521-ben megindította hadait Magyarország ellen. Behrám követ foglyul ejtése Pálffy szerint valóban háborús ok volt, de nem ezért támadtak Szulejmán csapatai. A döntést kényszerek sorozata hozta meg. Az Oszmán Birodalom belső feszültségei miatt - muzulmánok ellen nem akart tovább hadakozni, és a perzsa hadszíntér amúgy is kimerült - nem lehetett tovább keleten háborúzni. A ruméliai (a törökök európai hódításait uraló) hadtesteket az 1460-as évek óta nem vetették be komolyabb küzdelmekben, így azok zúgolódni kezdtek. Az Indiai-óceánra pályázó törököknek pedig a portugálok is akadályt szabtak, ugyanis 1517-ben, Egyiptom elfoglalásakor még nem voltak elég erősek a tengeri vállalkozásokhoz.

Nándorfehérvár erődje ma (Belgrád, Szerbia fővárosa)

A szárazföldön nyugat felé forduló török hadak meglepő sikereket arattak: 1521. augusztus 29-én (napra pontosan öt évvel a mohácsi csata előtt) az ostrom július eleji megkezdése után az övék lett a nándorfehérvári vár - írja Kubinyi András a Magyarország története 1301-1526 című, egyetemi tankönyvként is használt kötetben. Nem sokkal előtte, júliusban elesett Szabács és Zimony is - a Magyar történelmi kronológia című kötet szerint. A törökök ezután a Szerémséget is hódoltatni kezdték. Nándorfehérvár az al-dunai védelmi vonal legfontosabb támpillére volt - véli Pálffy Géza, Kubinyi szerint pedig "széttört az országot fél évszázadon át megvédő végvárlánc, megnyílt az út az ellenség előtt". Szakály Ferenc A mohácsi csata című könyvében arról írt: az 1521-es év "nyílt, állandóan vérző sebet nyitott Magyarország testén".

Szakály szerint a "magyar állam- és hadseregvezetés 1521-ben minden hibát elkövetett, mit egyáltalában elkövethetett: mire a királyi sereg összeszedelőzködött, de még vezért sem választottak, a török sereg már végzett feladatával. A magyar sereg nem ment át ellentámadásba, és ezzel eljátszotta az egyetlen lehetőséget az elesett várak visszaszerzésére."

Mi volt a törökök célja?

Nándorfehérvár eleste után az ország kiszolgáltatott helyzetben volt, hiszen déli végvárvonala rendkívüli módon meggyengült. Ezek után a török szándékai játszották a döntő szerepet Magyarország sorsának alakításában. A magyar történészek régóta vitatkoznak a törökök valódi céljáról. Pálffy Géza vitatja például Perjés Géza hadtörténész álláspontját, miszerint a szultán Magyarországot egyáltalán nem kívánta meghódítani, mert racionálisan gondolkodva felismerte, hogy kívül esik hadserege akciórádiuszán, hatósugarán. Az oszmánok állítólag még annak is tudatában lettek volna, hogy a megszállandó tartomány pénzügyileg ráfizetéses lesz, ezért sem akarták birodalmukba olvasztani. Azaz Szulejmán Magyarországgal csak mint egy szövetséges vazallus állammal számolt Perjés szerint. E célja megvalósítása érdekében - több alkalommal (1520, 1524) - ajánlatot tett II. Lajosnak, majd 1526 őszén Szapolyai Jánosnak egy Habsburg-ellenes politikát folytató török hűbéres magyar királyság létrehozására. Pálffy szerint azonban ez egy imbolygó pillérre alapozott koncepció.

I. Nagy Szulejmán

Pálffy úgy véli: valójában Velence és Franciaország uszította a Habsburgok ellen a törököket. Az Ausztriában uralkodó Habsburg Ferdinánd (Mohács után, 1526-tól már magyar király is) ellen vonultak fel tehát az oszmánok. Ám Szulejmán lebecsülte Magyarország és a Habsburgok erejét, a Bécs elfoglalására indított 1529-es és 1532-es hadjáratai kudarccal végződtek, ráadásul 1529-ben elmulasztotta elfoglalni Budát.

Magyarország összeomlása

Csakhogy mindeközben a középkori Magyarország összeomlott. Ebben nemcsak Szulejmánnak, a franciáknak vagy a Habsburgoknak volt szerepük. Az sem igaz, hogy a nagy földrajzi felfedezések miatt gazdaságilag meggyengült volna az ország. Nyugat- és Kelet-Európa között éppen a felfedezések miatt megsokszorozódott a kereskedelmi forgalom. Ám Magyarországon a növekvő kereskedelem hasznából csupán egy viszonylag szűk réteg részesedett. A földesurak és a középnemesek is igyekeztek vagyonukat minél nagyobbra növelni. Ennek megfelelően versenyhátrányba hozták jobbágyi sorból kiemelkedő riválisaikat, hiszen a nemesek adó- és vámmentességet élveztek - a parasztoknak viszont ugyanilyen tevékenységért közterheket kellett fizetniük, illetve korlátozták kereskedelmi aktivitásukat.

Kubinyi szerint ez is szerepet játszott az 1514-es keresztes hadjárat parasztháborúvá fajulásában. A kor történész szakértője szerint a mezővárosi polgárság és a gazdag, árutermelő falusi parasztréteg alkotta a parasztháború bázisát. Ennek végén, Dózsa leverésekor a nemesség állatiasan kegyetlen megtorlást alkalmazott, majd jogilag is újraszabályozta a parasztok helyzetét. Így a magyar sereg a gyakorlatban nem támaszkodhatott a népre a közelgő katonai katasztrófa, a török támadás előestéjén.

Szakály Ferenc szerint az 1514-es jobbágy- és parasztellenes törvényeket Mohács előtt nemigen hajtották végre, így a parasztok fegyverbe állítására 1521-ben és 1526-ban is történt kísérlet. A keresztes hadjáratokból azonban semmi sem lett. Ezek meghiúsulásában Szakály szerint nagy szerepe volt a Dózsa-felkelés emlékének - a nemest az 1514-ben felégetett kúriák, a parasztot a megtorlás emléke rettentette el.

Belső viszályok

A török invázió kezdete előtt Magyarország pártoskodó nemesekkel, gyenge Jagelló-uralkodókkal, sajátos diplomáciai elszigeteltségben várta a katasztrófát. Kosáry Domokos, a Magyar Tudományos Akadémia néhai elnöke egy 1986-os tanulmányában emlékeztet arra, hogy Mohács előtt, 1525-ben a köznemesi párt követelésére kiutasították a német és a velencei követeket, mert attól tartottak, hogy - különösen a velenceiek - kémkednek a magyarok ellen. Így Kosáry szerint éppen Mohács előtt magyar kezdeményezésre szakadtak meg diplomáciai kapcsolataink azokkal a hatalmakkal, amelyektől esetleg segítség lett volna várható. Ezért ellenezte ezeket az intézkedéseket maga a király, II. Lajos is - hiába, a követek maguktól is hazasiettek.

Szapolyai János: Mohácsra nem ért oda, később király lett belőle

Ami a pártoskodást illeti, a Magyar történelmi kronológia beszámol a magyar nemességen belüli példátlan személyi harcokról. 1525-ben a magyar országgyűlésben Szapolyai János Báthori István nádort vádolta meg anyagi ügyek miatt. A rákosi gyűlésen a köznemesek Szalkai érseket és Szerencsés Imre kincstartót vádolták meg. A király Szerencsést letartóztatta, de amikor júniusban kiengedték, zsidóellenes tüntetések zajlottak le, ezeket Szapolyai György verte le Budán. Szapolyai János erdélyi vajda közben befolyásába kerítette a királyt, aki a nádort, az érseket és az országbírót, tehát Báthorit, Szalkait és Sárkány Istvánt is felelősségre vonatta, ők azonban megszöktek. Ekkor választották nádorrá Werbőczy Istvánt, a köznemesi párt egyik legfőbb reprezentánsát.

Amikor Szulejmán egy év múlva elindult Mohács felé, 1526. április 27-én az új nádor lemondott, és megszökött Budáról. A nádor ekkor ismét Báthori lett, mert közben a főurak összeszedték erejüket. Az országban körbehordozták a véres kardot, de késő volt. A seregek lassan gyülekeztek, az április 23-án útra kelt Szulejmán pedig július 2-án már Nándorfehérváron volt.

A katasztrófa

A katasztrófa ezután következett be. A mohácsi síkon történtekről kevés biztos adat van, az erős kombinációs készséggel megáldott Perjés Géza hadtörténész olvasatát és a kissé visszafogottabb Szakály Ferenc álláspontjait vetettük össze. Perjés tanulmányában - amelyet az Akadémiai Kiadó jelentetett meg az 1986-os Mohács-tanulmányok című válogatásában - azt hangsúlyozza, hogy 1526-ban a magyar csapatok létszáma 30-40 ezer fő lehetett csupán, nem érte el az egyesek által becsült 50-60 ezres létszámot. Ezzel egybevág a Szakály Ferenc által A mohácsi csata című könyvben idézett 26 ezer fős adat is.

A mohácsi csata ábrázolása egy miniatúrán

A Magyarország ellen vonuló török hadsereg létszámát 150 ezerre teszi Perjés, ebből a reguláris katonaság 72-78 ezer, az irreguláris erők 50-60 ezer főt tettek ki, ráadásul még mintegy tízezer tatár is lehetett Szulejmán seregében. Az erőviszonyok tehát egyértelműen a törökök mellett szóltak, noha Szakály Ferenc szerint a 25-26 ezres magyar sereggel szemben 50-60 ezer török állhatott csupán.

A csata menete

Mindez azért fontos, mert az 1526. augusztus 29-ei mohácsi ütközet döntő momentuma csak így érthető meg. Tomori Pál, a magyar fővezér ugyanis tudta, hogy a magyarok jóval kevesebben vannak, Mohácsnál akkor indította rohamra a csapatait, amikor meglátta, hogy a törökök ruméliai hadteste éppen táborozáshoz készül. (A törökök nem tartották előnyösnek a mohácsi terepet, így nem csatára készültek augusztus 29-én.) Minthogy a törökök döntő túlerőben voltak, a magyarok a meglepetés erejével akartak lecsapni. Perjés szerint ez Tomoritól jó ötlet volt, és kezdetben sikerült is meglepniük a törököket: a ruméliai hadtest nem harckészültségben várta a magyarokat. Akik - ezt Perjés csak feltételezni tudja - sikeresek voltak a csata kezdetén.

Tomori Pál, a magyar sereg fővezére

A sikeres roham után Tomori meggyőzhette II. Lajos magyar királyt, hogy indítsa meg a második hullámot is a törökök ellen. Perjés ennél a pontnál két feltételezést fogalmaz meg: az egyik szerint a kezdeti siker után a magyarok megmagyarázhatatlan módon azért eredtek futásnak, mert fosztogatni kezdtek, s eközben a törökök újabb hulláma, a janicsárok, illetve a szultáni zsoldosok puskatűzbe fogták őket.

Lassan döntött a magyar király?

A másik Perjés-feltételezés szerint a magyar király, II. Lajos lassan döntött a második támadóhullám bevetéséről, így a ruméliai hadtestet fosztogató első magyar hullámot telibe találhatta a janicsárok sortüze. Nem a török tüzérség lőtte tehát a magyarokat Perjés szerint, ahogyan ezt korábban állították a szakértők. (A török tüzérség rossz helyen volt, akárcsak a magyar, így a csatát nem ezek az egységek befolyásolták. A törökök lövedékei az első magyar támadóhullám feje fölött szálltak el.)

Ám Szakály Ferenc azt írja, hogy a Batthyány-hadosztály, amely az első magyar támadást végrehajtotta, nem tudta áttörni a török ágyúsort, és a janicsárok puskalövései miatt súlyos veszteségeket szenvedett. (Batthyány Ferenc horvát bán katonai egységeiről van szó.) Ezért keresztirányba mozgott a török ágyúk előtt, és ezzel lendületet vesztett, ami pedig a lovastámadás lelke lett volna. Szakály is hangsúlyozza azonban, hogy nem a török ágyúk vágtak rendet az előretörő magyar lovasok között.

Áthúzták Tomori számításait

Visszatérve Perjés érveléséhez, akármi is történt, az első magyar támadóhullám csak átmeneti sikert aratott, így mire a második nekilendült, bevetve Magyarország rendelkezésre álló legjobb erőit, az elsőt már megfutamították a szultán hirtelen előkerült zsoldosai. Ezzel Tomori számításait áthúzták a törökök. Ráadásul némi késéssel megérkezett a hadszíntérre a törökök anatóliai hadteste is, ami végképp eldöntötte a csatát. Innentől kezdve már Szakály és Perjés is azt hangsúlyozza, hogy a magyar támadás kudarcra volt ítélve, a vereség elkerülhetetlenné vált.

Szakály így fogalmaz: "Az egységes vezetés megszűnésétől kezdve a harc nem csata többé, hanem a magyar sereg szétszóródott részeinek küszködése az életért." Tomori is akkor halhatott meg, amikor a megfutamodó csapatait próbálta visszafordítani.

Perjés: Történelmünk legsúlyosabb katasztrófája

A magyar katonai, politikai és egyházi elit jelentős része megsemmisült a csatában. Elesett a király, amiben valószínűleg egy szerencsétlen intézkedés is szerepet játszott, mert a megóvására kirendelt egységek egy részét még a csata előtt oldalvédnek használták fel a magyarok (ez is feltételezés). Szintén meghalt a fővezér Tomori. Az áldozatok között 28 főúr és nagybirtokos nemes, 7 főpap, 500 nemes, 10 000 gyalogos és 4000 lovas volt. Perjés szerint Mohács történelmünk legsúlyosabb katasztrófája lett, és következményeit a magyar nép hosszú évszázadokig szenvedte.

II. Lajos holttestének megtalálása Orlay festményén

Szapolyai János nem jutott el Mohácsig. A csata után ő is, és Habsburg Ferdinánd is királlyá koronáztatta magát, miközben a török egyre nagyobb területeket hódoltatott Magyarországon.

Szakály: Nem Mohácsnál vesztettük el a sorsdöntő küzdelmet

Négyrészes sorozatunk lényegét Szakály Ferenc A mohácsi csata című könyvéből vett idézettel foglalhatjuk össze: "Magyarország nem 1526. augusztus 29-én és nem is a mohácsi csatasíkon vesztette el e számára oly sorsdöntő küzdelmet, hanem sokkalta előbb, lépésről lépésre és egészen másutt. Elvesztette először is a 14. században azoknak a balkáni államalakulatoknak a felmorzsolódásával, összezsugorodásával és politikai devalválódásával, amelyekkel e század első kétharmadában még összefoghatott volna a Fekete-tenger nyugati partján próbálkozó törökökkel szemben. Elvesztette másodszor a 15. század első felében, amikor nem tudta a szükséges mértékben segíteni azokat a még megmaradt balkáni 'árnyékállamokat', amelyeket pajzsként emelt maga elé, és amelyek a pillanatnyi török-magyar hatalmi egyensúlynak köszönhették fennmaradásukat. Elvesztette harmadszor a 15. század második felében és a 16. század első évtizedeiben, amikor sem ő maga, sem más kelet-közép-európai ország nem tudott még létrehozni olyan tartós (...) államszövetséget, amely a török előrenyomulás hathatósabb ellenszere lett volna."