Így rohant a végzetébe Napóleon

Kétszáz évvel ezelőtt Napóleon vészesen közeledett végzete, az 1812. szeptember 7-ei borogyinói csata felé.

Franciaország, illetve a napóleoni birodalom 1809-ben ért hatalmának tetőpontjára. Európa térképét teljesen átrajzolta a korzikai születésű hadvezér, Bonaparte Napóleon. Ám csak rövid ideig beszélhetünk a Francois Furet történész által "francia Európának" nevezett kontinensről.

"Egy német birtokaitól megfosztott és a tengertől elzárt Ausztriát látunk, egy szinte ősi területeire redukált Poroszországot, és egy százharminc megyéből álló Franciaországot, amely Bresttől Hamburgig, Amszterdamtól Triesztig és Rómáig terjedt - 750 000 négyzetkilométer területtel, több mint hetvenmillió lakossal, ebből harmincmillió franciával. A császárságot vazallus államok övezték: a Rajnai Szövetség, a függő helyzetben lévő Svájc, az Itáliai Királyság, Murat Nápolya és Joseph Spanyolországa. Végül ott van Franciaország keleti előörse, a Varsói Nagyhercegség, az újjászületett, de sebezhető Lengyelország, az ellentmondásos francia-orosz szövetség csapdájában" - írja Furet A francia forradalom története című munkájában.

Napóleon birodalma 1811-ben (zöld: Franciaország; világos zöld: Franciország csatolt területei; más színekkel jelölve: vazallus államok)

A felsorolt területek és uralkodók némi magyarázatra szorulnak: Napóleon Franciaországa hatalmasra duzzadt, Európa kontinentális részének nyugati felét nagyrészt az uralma alá hajtotta. Murat, Napóleon hadvezére irányította Dél-Itáliát, Joseph Bonaparte, Napóleon bátyja pedig Spanyolországban próbálta (mint utóbb kiderült: sikertelenül) megszilárdítani a hatalmát. A Rajnai Szövetség pedig a széttagolt német fejedelemségeket fogta össze szintén francia uralom alatt. (Jérome, Napóleon legfiatalabb öccse volt itt az első ember.) Bajorország pedig, Ausztria régi ellensége, francia támogatással szerezte meg Ausztria egy részét ekkoriban.

De a korabeli Európa másik két legerősebb hatalma, a világtengereket és a világkereskedelmet uraló Anglia és az Eurázsiában óriási területekkel rendelkező orosz cári birodalom nem tartozik Napóleon ellenőrzése alá. Napóleon első problémái Spanyolországban jelentkeztek. Az ottani ellenállás gerillaháborúba és iszonyatos vérengzésekbe torkollott, amivel a franciák csak rontottak a helyzetükön: Joseph nem tudta stabilizálni az uralmát.

Francia-spanyol harcok Zaragozában

A kontinentális zárlat

A második probléma az Anglia ellen 1806-1807-ben meghirdetett kontinentális zárlat volt, amire Napóleon a poroszok és az oroszok legyőzése után határozta el magát. A zárlatot azonban egyszerűen lehetetlen volt betartani. A szigetországnak ugyan érzékeny veszteségeket okozott, de a britek túlélték a franciák blokádját. A britek szenvedéseit nem is a blokád okozta, hanem a rossz termés és a gazdaság ciklikus, konjunkturális ingadozásából bekövetkezett átmeneti visszaesés, illetve az ekkoriban az USA-val és Franciaországgal egyidejűleg kialakult konfliktus - írja Furet.

A kontinentális zárlat kényszerhelyzetbe hozta Napóleont. Ha már meghirdette, valahogy érvényt kellett szereznie ennek az intézkedésnek. A tengereken nem mert szembeszállni az angolokkal, ugyanis Nelson admirális többször (végzetesen Trafalgarnál) súlyos csapást mért a francia flottára. Éppen ezért a kontinentális zárlatot csak színlelten - vagy még úgy sem - betartó Oroszország ellen fordult a francia császár figyelme (és haragja). Oroszországgal ugyan szövetségben állt - ahogyan majd Hitler és Sztálin is szövetséget köt egymással körülbelül 130 év múlva -, de ez a szövetség (akárcsak Hitleré és Sztáliné) nem volt tartós, és a cári birodalom igyekezett kijátszani a kontinentális zárlatot.

Napóleon

Pedig nem a cár volt az egyetlen, aki nem tartotta be az 1806-ban meghirdetett zárlatot: Louis Bonaparte, Napóleon öccse holland uralkodóként engedett alattvalóinak, és így játszották ki a blokádot. Napóleon korábbi kegyeltje, Jean Bernadotte francia - eredetileg jakobinus - tábornok Svédország irányítójaként pedig svéd alattvalóival azonosult. Így ott is megkezdődött a blokád nevetségessé tétele. Svédország lett Anglia első számú csempésze a kontinentális Európa felé. Az angol termékek elsősorban Skandinávián, Máltán, Hollandián, sőt később Napóleon külön engedélyével (szintén Furet idézi ezt) Franciaországon át is eljutottak a kontinentális Európába.

Napóleon árulója: Talleyrand

Napóleon és Sándor cár Tilsitben kötött még békét 1807-ben. Előzőleg, szintén 1807-ben Napóleon súlyos vereséget mért a cár seregeire Friedlandnál (miközben Eylaunál még eldöntetlen volt az év elején a csata az oroszokkal). Sándor cár ekkortól kezdve, több év alatt olyan területeket szerzett meg, mint a mai Finnország vagy Besszarábia (nagyjából a mai Moldovai Köztársaság). Ezzel szemben Napóleon a Varsói Nagyhercegségre tette rá a kezét, s a német fejedelemségekben növelte tovább a befolyását, miután 1806-ban Poroszországot is térdre kényszerítette.

Talleyrand

Csakhogy Napóleon nem tudta, hogy közvetlenül az oroszok elleni friedlandi győzelem után külügyminisztere, Talleyrand már alighanem 1807-ben elárulta őt. Talleyrand fél órával korábban ért a cárhoz, mint a császára, és ez a fél óra elég volt neki, hogy a cárt bizalmas információkkal lássa el. Tarle orosz történész szerint Talleyrand ezzel a francia győzelem ellenére Napóleon gyengeségét is megmutatta a cárnak.

Mások - Niederhauser Emil és Nógrádi György - szerint Talleyrand csak egy évvel később, 1808-ban állt a cár szolgálatába, amikor már nem volt külügyminiszter. Francia internetes források szerint ugyanakkor Talleyrand már 1807-től információkkal látta el a cárt.

Túlzott napóleoni ambíciók

Annyi bizonyosnak tűnik: Talleyrand már 1807-ben látta előre az 1814-15-ös napóleoni bukást, és biztosítani akarta magának a jövőt. Már ebben az évben lemondott a francia külügyminiszteri posztról. Ellenezte ugyanis az Ibériai-félszigeten vívott háborút, és a napóleoni hódítások helyett inkább stabilizálni akarta a birodalmat, mintsem a területét növelni. (Napóleon bukása után, alighanem a cár kegyének is köszönhetően, egy ideg viszont tényleg Talleyrand irányította Franciaországot.)

A Talleyranddal Napóleon bukása után is együttműködő, szintén rendkívüli ravaszságú Fouché rendőrminiszter 1807-ben így fogalmazott az osztrák követnek (kissé gunyorosan, vagy inkább aggódva a túlzott napóleoni hódítások miatt): "Ha magukat legyőztük, már csak Oroszország van hátra... Na és persze Kína...". Hahner Péter idézi ezt Franciaország története c. munkájában. Fouché és Talleyrand már 1807 tájékán is együttműködött, Napóleon erre azonban csak 1809 környékén jött rá. (A császárnak több titkosszolgálata is volt, és Fouchét, saját rendőrminiszterét is figyeltette.)

Sándor cár, Talleyrand és Napóleon

Sándor cár rendkívül értelmes uralkodó volt, akit Talleyrand árulása nem tévesztett meg: nem a francia külügyminiszterben bízott, hanem azt vonta le viselkedéséből, hogy Napóleon valóban gyengülőben van. Ezt Talleyrand újra megerősítette neki az 1808-as erfurti találkozón, amint azt Niederhauser Emil írja az 1997-ben megjelent Oroszország története című kötet társszerzőjeként. (Sándor cár és Talleyrand között korábban feszült volt a viszony, Talleyrand 1804 táján tett egy bizonytalan célzást arra, hogy a cár esetleg részt vett elődjének meggyilkolásában, és így jutott hatalomra.)

I. Sándor

Az 1807-ben lemondott külügyminisztert, Talleyrand-t az ekkor még gyanútlan Napóleon arra kérte 1808-ban, hogy folyamatosan egyeztessen a cárral az erfurti találkozón. A spanyolországi helyzet közben tovább rosszabbodott Napóleon szempontjából. 1808-ban, Bailén közelében egy francia sereg kénytelen volt megadni magát a spanyol felkelőknek. "Hosszú idő után ez volt a napóleoni birodalom első veresége" - állapítja meg Nógrádi György Talleyrand-ról szóló életrajzában.

Elhibázott a napóleoni világbirodalom gondolata?

Nógrádi szerint Erfurtban Talleyrand végleg döntött: a cár mellé állt. "Felséged mit keres itt? Önnek kell megmentenie Európát, és ez csak akkor sikerülhet Önnek, ha ellenáll Napóleonnak. A francia nép kulturált, uralkodója nem. Oroszország uralkodója kulturált, népe nem. Oroszország uralkodójának a francia néppel kell szövetségbe lépnie" - idézi a francia külügyminisztert Nógrádi. Talleyrand úgy gondolta, hogy egy világbirodalom gondolata elhibázott. Franciaország már nem egyenlő Napóleonnal, vélte a francia politikus (Nógrádi szerint), s egy új francia vezetés csak a természetes határokhoz ragaszkodna.

Éppen ezért a kontinentális zárlatot 1809-től egyre kevésbé vette komolyan a cár (látva a spanyol partizánháború felerősödését, majd az angolok 1808-as partraszállását az Ibériai-félszigeten). Sándort erre ösztönözte az is, hogy az orosz bojárok, földesurak elégedetlenkedtek, hiszen hagyományos terményeiket, a fát és a gabonát Angliába adták el, és Napóleon ezt a kereskedelmet korlátozta. A bojárok véleménye a francia forradalomról és Napóleonról - ez aztán végképp nem volt pozitív Furet szerint. Így otthonában Sándor cár a Napóleonnal kötött szövetséget amúgy sem tudta volna sokáig "népszerűsíteni".

Éleződik a konfliktus

Sőt a Georges Duby szerkesztette Franciaország története I. kötetében az olvasható, hogy 1810-ben a cár megtiltotta a francia áruk Oroszországba való behozatalát - ez egy szövetségestől elég furcsa lépésnek tekinthető. Később már nem is volt szövetséges Sándor: 1812-14-ben megvalósult a hatodik franciaellenes koalíció. Ráadásul az orosz Merezskovszkij szerint 1811 januárjában Sándor cár meg akarta lepni a franciákat, és 240 ezer katonát vont össze a határnál, hogy megtámadja Napóleont. A lengyelek azonban nem álltak a cár mellé, így végül a franciák támadtak.

A támadás előtt ugyanis - láthattuk - valójában Napóleon került kényszerhelyzetbe: a blokádot egyre nyíltabban sértő Oroszországot újra a saját európai szövetségi rendszerébe akarta visszakényszeríteni, ezért küldött békeajánlatot rögtön az 1812-es offenzíva elején Sándor cárnak Furet szerint.

Nem újabb hódítást akart Napóleon?

Napóleon tehát nem újabb hódításokat szeretett volna Furet szerint, hanem a háborúval akarta konszolidálni meglévő - recsegő-ropogó - birodalmát. Ugyanakkor Niederhauser Emil szerint a cár küldött békeajánlatot Napóleonnak, amikor az átlépte a Nyemant, az orosz határfolyót 1812. június 24-én. A cár saját rendőrminiszterét küldte Napóleonhoz, és azt üzente, ha a francia császár visszavonul, a támadást be nem következettnek tekinti. Niederhauserrel egybehangzóan ír erről Georges Lefebvre Napóleon című munkájában. Szerinte a cár környezetében Konsztantyin nagyherceg és Rumjancev a megbékélés híve voltak, ezért küldték június 28-án Balasovot Napóleonhoz, hogy tárgyalást ajánljon fel neki abban az esetben, ha hajlandó kiüríteni az orosz területet.

Napóleon azonban ekkor már - amikor átlépte az orosz határt - nem állt, nem állhatott le: Oroszország területén egyre nehezebb körülmények közé kormányozta magát és hatalmasra duzzadt hadseregét. Tovább rohant végzete, az 1812. szeptember 7-ei borogyinói csata felé. (Az ütközetről sorozatunk következő részében olvashatnak.)