Így bomlasztotta a magyar rockot Kádár

A hetvenes évek fordulóján három beat- és rockzenész foglalkoztatta a Kádár-kor politikai rendőrségét. Egyikük alkoholbetegségben halt meg, a másik emigrálni kényszerült, a harmadik pedig a legsikeresebb magyar előadók és szövegírók között maradt évtizedeken át.

Radics Bélára, a legendás gitárosra, a "magyar Jimi Hendrixre" emlékeztek konferenciával történészek és rajongók a Petőfi Csarnokban. A rendezvényen nem elsősorban Radics zenei jelentőségét, tehetségét méltatták a szakértők - megtette ezt helyettük "Indián", azaz Fogarasi András, azoknak a "nagyfásoknak" az egyike, akik ellen koncepciós büntetőeljárás indult az államszocializmus idején.

A "nagyfások" a budai Várban tényleg egy nagy fa mellett álltak, mert nem engedték be őket az Ifjúsági Parkba. A koncertekre csak elegáns ruhában, jólfésülten lehetett belépni, a "nagyfásokon" viszont farmer volt, és persze a hosszú hajuk is riasztó lehetett. Később a hivatalos szervek, az állampárt ideológusai és a bűnüldöző szervek kreáltak belőlük "galerit". A hatalom igyekezett minél erőteljesebben fellépni a rajongók, az akkoriban megjelenő "hippik" ellen. Fogarasit el is ítélték, több társával együtt, egy koholt vádak alapján indított ügyben. Később idoljukkal, Radics Bélával együtt feltűntek egy filmben, a Rockfogyatkozásban, de ekkor már Radics beteg, megtört ember volt. (Az 1988-as filmben egy 1982-es bejátszás szerepelt, Radics utolsó ifjúsági parkbeli fellépéséről.)

Radics Béla sírja

Nem kizárólag politikai okok?

Radicsot gyorsan félreszorították, aminek nemcsak politikai okai voltak. Radics 1968-69-től kezdett progresszív rockzenét játszani, ami nem volt ínyére a hivatalos hanglemezkiadónak. A beatzene a hatvanas években még úgy-ahogy átment a hivatalos szűrőn, az Illés, az Omega és a Metró együttes "szentháromságát" nem tiltották (ekkor még). Maga Radics is az Atlantis zenekarral több beatlemezt készített a hatvanas években, ezekre a jórészt ismeretlen felvételekre - mármint az volt ismeretlen, hogy ezeken Radics is játszik - a mostani konferencián egy amatőr rocktörténész, a "civilben" ügyvédként dolgozó Bálint Csaba hívta fel a figyelmet.

Ugyanakkor a politikai rendőrség is felfigyelt 1969-71 között az egyre inkább ellenzékieskedő, a politikai megnyilvánulásoktól egyre kevésbé tartózkodó zenészekre. Megindultak a titkos, operatív akciók félreállításukra. Miközben a rajongókat köztörvényes bűncselekményekért próbálták elítéltetni, a zenészek ellen nem nyilvánosan léptek fel elsősorban, hanem inkább meg akarták félemlíteni, ki akarták őket szorítani a zenei életből. Főleg a koncertek nehezen ellenőrizhető nyilvánosságától tartottak, hiszen a lemezkiadókat, a rádiót, a tévét és a sajtót szigorúbb kontroll alatt tudta tartani a hatalom.

Erről Szőnyei Tamás, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára (ÁBTL) munkatársa is beszélt a konferencián. A rendezvény után az [origo] kérdéseire Szőnyei elmondta, hogy Radics Béla után például azért nyomozott a rendőrség, mert koncertjein nyilvánosan "beszólt" a rendszernek, mai szóhasználattal "kommunistázott". Ezt pedig 1970-71-ben nem tolerálták.

Miért nyomoztak Radics után?

Ebben az időszakban, a hetvenes évek fordulóján az egyik nyomozás például arra irányult, hogy kiderítsék, mi történt egy október 24-ei napon (az ekkoriban elhallgatott 1956-os forradalom évfordulójának másnapján) szervezett kiránduláson. Ekkor Radics és barátai a hegyekbe indultak. Bár sok adatuk nem volt a titkosrendőröknek, annyit kiderítettek, hogy a kiránduláson szóba került 1956 is. Egy másik alkalommal azt a hangszalagot próbálták megszerezni, amelyen állítólag Radics Béla mesélt politikai vicceket. Szerencsére ez nem sikerült nekik Szőnyei szerint, pedig voltak besúgóik, informátoraik a gitáros környezetében.

Fiatalok gyülekeznek az Ifjúsági Parkban a 70-es évek elején

Szőnyei szerint ugyanakkor Radics pályának megtörésében nem lehet kizárólag a politikai rendőrséget hibáztatni. Nem csak politikailag nem tűnt szalonképesnek a "gazdagok ellen fellépő" gitáros. Így például nehéz eldönteni, hogy a lemezgyárral való konfliktus mennyire ártott neki. Nem kapott lehetőséget egyik zenekara sem a tévészereplésre, sőt a rádióba és a sajtóba sem kerültek be. Saját jogon egy-két kislemezt tudott kiadni a Taurus zenekar, amelyben Radics volt a meghatározó ember. A zene ugyanis, amelyet a hatvanas évek végétől játszott, nyilvánvalóan nem felelt meg a hivatalos hanglemezkiadó elvárásainak.

Ráadásul - harmadik tényezőként - Radics személyisége is hozzájárult a marginalizálódásához. (A Rockfogyatkozás című filmben is történt utalás arra, hogy Radics alkoholizált. A hatvanas évek elején még nem ivott - tehetjük hozzá -, de később komoly egészségi problémái is lettek ebből.) Végül ez, az alkohol és a betegség is közrejátszott abban, hogy a korábban elért zenei színvonalat már nem tudta tartani a legendás gitáros, 1973-tól hanyatlóban volt a pályafutása. 1982-ben halt meg, 36 évesen.

Bródyt is igyekeztek leválasztani Szörényiékről

Szőnyei ugyanakkor beszélt az [origo]-nak arról, hogy 1969-71 között az Illés zenekart is igyekezett a politikai rendőrség felbomlasztani. Éket akartak verni a zenekar két oszlopa, Bródy János és Szörényi Levente közé. Különösen Bródyt, a szövegírót tartották veszélyesnek Szőnyei szerint. Ezt szintén nem nyílt eljárásban tette a politikai rendőrség. Ugyanakkor a megosztás nem sikerült, az Illés együttes sem főleg ezért bomlott fel, és a helyébe megalakult Fonográfban éppen Szörényi és Bródy maradt együtt.

Bródy János egy 2004-es koncertje előtt

Az Illés zenekar tagjainak egy londoni nyilatkozata, amelyet 1970-ben a BBC-nek adtak, retorziókat vont maga után. Bródyék ellen indultak más eljárások is, így például 1969-70-ben a pécsi "kukarugdosási" ügy, illetve Bródy 1973-as, féléves színpadról való eltiltása - amelyre Csatári Bence újságíró-történész is utal az ÁBTL honlapján elérhető, Betekintő című online folyóiratban. Csatári tanulmánya egy későbbi korról szól elsősorban: a Beatrice zenekar körüli ügyekről. (Ekkoriban már például a megbízhatóbb zenészek közé tartozik a politikai és a hanglemezgyári vezetés szempontjából Bródy.)

A harmadik célpont

Az 1969-71-es politikai nyomozások harmadik célpontja Szőnyei Tamás szerint Baksa Soós János volt. Ő a Kex együttes frontembereként vált politikailag nemkívánatossá. Így őt végül emigrációba szorította az állambiztonság. Róla is szó esik a Rockfogyatkozás című filmben: Németországba ment ki. (Azóta elsősorban képzőművészként dolgozik.)

Baksa Soós is ellenőrizhetetlen volt a hatalom számára: a koncertjein politikai megnyilvánulásai is voltak, de például József Attila megzenésítése is kényelmetlen volt, ahogy az kiderült a Rockfogyatkozásból is.

Baksa Soós János (jobbra) és a Kex zenekar

Feltűnik Hobo apja...

A Radics-konferencián felszólalt Csatári Bence is, aki a tanácskozás főszervezője volt, s akinek a szervezésben Tóth Eszter Zsófia történész segített. Csatári azt elemezte, hogy az újjáalakuló állampárt, az MSZMP az 1956-os forradalom leverése után, már 1957-ben foglalkozott az ifjúságpolitika kérdéseivel. Csatári szerint erre nagy szükségük volt, hiszen a forradalom tapasztalatait leszűrte a kádári elit: 1956 résztvevői ugyanis döntően fiatalok voltak, ezért nem hanyagolhatták el ezt a társadalmi csoportot. 1957 januárjában így idősebb Földes László, a későbbi belügyminiszter-helyettes (amúgy a zenész ifjabb Földes László, vagyis Hobo apja) terjesztett elő állásfoglalást az ifjúságpolitikával kapcsolatban.

Ellenőrzés, de nem közvetlen irányítás

Csatári előadásában azt elemezte, hogy az ötvenes évek végétől kezdve a magyar állampárt inkább megengedő volt a művészetpolitikában és a zenei területen is. (Az idősebb Földes is ezt az álláspontot képviselte 1957-ben.) Egyszerűen tudomásul vették, hogy e téren minden nem vonhatnak az irányításuk alá, persze a művészek és zenészek fölötti ellenőrzés lehetőségét, a befolyásolást nem adták fel.

A konferencia előadói közül Valuch Tibor társadalomtörténész a zenekarok rajongói táborának szociális összetételét elemezte. Megállapította, hogy az "ötvenhatosok" két csoportja mellé sorakoztak fel hamarosan más rétegek is. Az 56-osok egy része forradalmárként, más része csendes, passzív szemtanúként élte át a forradalmat. Ugyanakkor a későbbi évtizedekben ugyanazt a taktikát követte mindkét csoport: nem beszéltek október 23-áról és a forradalomról a Kádár-korban.

A beatkorszak után feltűnő hippik, akiket hívtak "csöveseknek" is - új mozzanatot jelentettek a hatvanas évek végén. Ők lesznek a progresszív rockzene koncertjeinek látogatói. Közöttük voltak tényleges "csőlakók"is, akiknek nem volt lakásuk, állásuk, egzisztenciájuk. E réteg létezését Valuch szerint a Kádár-korban nem verték nagydobra. Hozzájuk csapódtak az "ideológiai csövesek", akik szüleiknek vagy tanáraiknak, az előttük járó generációnak mondtak ellent. Megnyilvánulási formáik hasonlóak voltak az igazi csövesekéhez, de társadalmi helyzetük ezt nem feltétlenül indokolta volna. Végül volt egy harmadik csoport, a "szaloncsöveseké", akik divatból és főleg hétvégenként csatlakoztak az előző két társulathoz. Ők már nem feltétlenül ideológiákat, inkább divatot követtek, amikor hosszú hajat növesztettek és kopott farmerben jártak.

Ajánlat: Az ösztönös proli, a lecsúszott slágergyáros és a piperkőc rocker - Radics Béla, Barta Tamás és Bencsik Sándor életútja