Rákóczi nem akart a felkelés élére állni

II. Rákóczi Ferenc nem volt modern nemzeti szabadságharcos, és eleinte visszautasította az őt felkereső lázadókat, akik azt szerették volna, hogy álljon az elégedetlenségi mozgalmuk élére. A fejedelmet végül Esze Tamás és társai vették rá arra, hogy hazatérjen és a szabadságharc élére álljon.

Alig szabadult fel Magyarország a 150 éves török hódoltság alól, a Habsburg uralkodók újabb nemzetközi konfliktus miatt toboroztak hazánkban katonákat 310 esztendővel ezelőtt. Ebben az időben Ausztria a "spanyol" háborúban (amely neve ellenére 1703-ban a magyar határtól alig négyszáz kilométerre is zajlott) a franciákkal és bajorokkal hadakozott, akik júliusban átmenetileg Tirol fővárosát, Innsbruckot is elfoglalták.

A Habsburgoknak annyira nagy szükségük volt katonákra, hogy még a rebellis Tisza-vidékről is megpróbáltak utánpótlást toborozni. Pedig 1697-ben itt verték le a hegyaljai felkelőket, és az 1680-as években még Thököly kurucai, száz évvel korábban pedig Bocskai hajdúi harcoltak errefelé. 1703 márciusában a Bagosi-ezredet is a spanyol örökösödési háború (1701-1714) nyugati frontjain akarták bevetni. A Bagosi Pál irányította alakulat toborzói között azonban feltűnt Esze Tamás tarpai jobbágy és Kis Albert, Thököly egykori hadnagya is.

Aki nem illett bele a képbe

A korábbi szervezkedéseikért már évekkel azelőtt is letartóztatott Esze és Kis, illetve az általuk toborzott jobbágyok egy része 1703 márciusának elején kiváltak a Bagosi-ezredből, és bevették magukat a beregi hegyekbe. Hamarosan a tiszaháti parasztok élére álltak, akik elégedetlenek és fegyverforgatásra készek voltak. Az elégedetlenség egyik oka maga a toborzás volt. A katonaság elszállásolását (portio) és a hadsereg számára végzett kötelező hosszú fuvarokat (forspont) is elviselhetetlennek érezték Szakály Ferenc történész szerint.

Rusz Károly: Esze Tamás

A bujdosók élére került Kis Albertet később, 1704-ben Rákóczi kivégeztette, ami nem illik a "kurucos" történeti hagyományba, ezért ma Esze Tamást ismerjük inkább. Rákóczi nem volt sem "jobbágyvédő hős", sem "modern nemzeti szabadságharcos" - ezt Glatz Ferenc, a Magyar Tudományos Akadémia korábbi elnöke írta egy 2003-as tanulmányában.

Nem a töröktől vártak segítséget

Köpeczi Béla és R. Várkonyi Ágnes történészek Rákóczi-életrajza szerint Esze lehetett az, aki rávette a tiszaháti bujdosókat, hogy már ne a töröktől várják a segítséget, ahogy azt Thököly idejében tették (Thököly egy török támogatású észak-magyarországi részfejedelemség ura volt 1682-85 között). Esze javasolta a lázadók erdei gyűlésén, 1703 márciusának elején, hogy a legnagyobb magyar földesurat, Rákóczi Ferencet nyerjék meg az ügyüknek.

Ez merész ötlet volt, hiszen Rákóczi a hegyaljai felkelés idején elutasította a lázadók kérését, nem állt az élükre, sőt 1697-ben egészen Bécsig futott. Ám ott letartóztatták, mert kiderült, hogy levelet írt a Habsburgok legfőbb ellenségének, a francia Napkirálynak, XIV. Lajosnak. Halálos ítélet is várhatott volna rá, ám a felesége - Sarolta-Amália német hercegnő - és a börtönparancsnok segítségével 1701-ben Lengyelországba szökött. Itt találkozott barátjával, Bercsényi Miklóssal.

Amikor kiderült, hogy Rákóczi kiszabadult, a tiszaháti bujdosók reményei feléledtek. "A császár elfogató parancsa, melyet minden megyében kihirdettek és kifüggesztettek, csak arra volt jó, hogy mindenfelé bizonyossá tegye: meghiúsult a császáriak nagy gonddal előkészített terve, a fejedelem ismét szabad" - írják R. Várkonyiék.

Mányoki Ádám: II. Rákóczi Ferenc képmása

Az erdei gyűlés után Esze irányította a tiszaháti bujdosókat, akik követeket küldtek Rákóczi felkutatására Lengyelországba. 1703. március 15-e körül létre is jött a találkozó. A követek levelet hoztak magukkal, amelyben Rákóczi jobbágyai azt üzenték: az egész ország a főúrban bízik, róla beszél. A követek - Papp Mihály és Bige György - szerint elérkezett az ideje a leszámolásnak, mert a szegényeket erőszakkal viszik katonának. "Most is tizenkétezer újonc állítását kérik a vármegyéktől" - idézik őket R. Várkonyiék.

Rákóczi hezitál

Rákóczi azonban ekkor még elsősorban a külföldi, francia segítségben hitt. A jobbágyok küldötteinek nem adott határozott ígéretet, csak óvatosan buzdította őket. Szakály Ferenc történész szerint Rákóczi nem bízott az irreguláris haderőben. Ugyanakkor rövidesen, 1703. március 17-én részletes emlékiratban fejtette ki De Bonnac márkinak, a francia követnek, hogy milyen segítségre volna szüksége a Habsburg-ellenes harc megindításához.

A Magyarország történeti kronológiája című 1982-es kötet szerint Rákóczi azt kérte XIV. Lajostól, hogy küldjön pénzt, fegyvert és tiszteket, és vegye rá a lengyel főurakat, hogy állítsanak fel zsoldos sereget. E sereg élén akart Magyarországra nyomulni.

A Rákóczi-felkelés legfontosabb mozgatórugói

A paraszti elégedetlenség mellett a Rákóczi-felkelés legalapvetőbb okai közé tartozott, hogy I. Lipót császár az 1680-as évek végétől Magyarországon drasztikusan emelte az adókat, a nemeseket is megadóztatva. Ráadásul a török kiverése, Magyarország középső területeinek visszafoglalása után a nemesi birtokokat akkor adta csak vissza a bécsi udvar, ha a magyar földesúr igazolni tudta jogcímét, és 10 százalékos illetéket fizetett a kincstárnak.

Az országban egyre nőtt az elégedetlenség, így a tiszaháti bujdosók sem elégedtek meg Rákóczi biztatásával. Húsvét körül ismét felkeresték Rákóczit, aki ezúttal már megbízható emberét, Barwinszky Gált küldte vissza Magyarországra a jobbágykövetekkel. Barwinszky feladata volt, hogy bejárja az északkelet-magyarországi vidéket, és biztasson az ellenállásra. Egy hónap múlva tért vissza Rákóczihoz, ekkor Esze Tamás is elkísérte, aki immár a tiszahátiak vezetőjének számított. R. Várkonyiék szerint Barwinszky arról számolt be, hogy mindenütt lelkes és harckész, ugyanakkor türelmetlen emberekkel találkozott.

Rákóczi, a szabadságharc vezére

Ekkor döntött úgy Rákóczi, hogy hazamegy, és a fegyveresek élére áll. A követség tette a szabadságharc vezérévé a főurat, enélkül nem indította volna meg a felkelést - vélik R. Várkonyiék.

1703. május 6-án született meg a Rákóczi-felkelés kezdetének legfontosabb dokumentuma: Rákóczi és Bercsényi brezáni kiáltványukban harcba szólították Magyarország minden "nemes és nemtelen" lakosát. A harc célja: a törvénytelen és szenvedhetetlen iga alól felszabadítani az országot. Rákóczi Eszét kinevezte ezereskapitánnyá, megbízta a sereggyűjtéssel, és a cél érdekében "Cum Deo pro patria et libertate" (Istennel a hazáért és szabadságért) feliratú zászlókat adott át neki.

Id. Georg Philipp Rugendas: Kuruc-labanc lovas párbaj

Eszéék május 21-én tértek vissza Magyarországra, közzétették Rákóczi kiáltványát, és kibontották a zászlót Váriban és Tarpán, másnap pedig Beregszászban. Mindeközben a bécsi udvar Rákóczit fej- és jószágvesztésre ítélte.

Károlyi szétveri a felkelőket, Rákóczi június 16-án hazatér

Június 7-én Károlyi Sándor szatmári főispán (a lenti képen) Dolhánál szétverte a tiszaháti felkelőket, akik a hegyekbe húzódtak, Károlyi pedig a győzelem hírével Bécsbe ment. (Októberben Károlyi már a kurucok táborához csatlakozik, 1711-ben pedig ő köti meg a felkelők részéről a szabadságharcot lezáró szatmári békét.) Rákóczi Lengyelországból 1703. június 9-én indult Magyarországra, Bercsényi pedig zsoldosokért Varsóba tartott.

Június 14-én Rákóczi a magyar-lengyel határon találkozott Esze Tamással és néhány száz fős, a dolhai csatából menekült paraszthadával. Rákóczi ezután június 16-án Vereckénél lépett Magyarország területére, ettől kezdve állt a népi felkelés élén - írja a Magyarország történeti kronológiája című kötet.

Rákóczi serege folyamatosan egészült ki, csatlakozott hozzá június végén Ocskay László és Borbély Balázs nyolcvan szökevény huszárral. (Ocskayt a felkelés elárulása után, 1710-ben végzik ki.) A felkelők lovassága így 400 főre gyarapodott. Hamarosan megérkezett Rákóczi zavadkai táborába Bercsényi francia segélyből toborzott két századnyi lengyel dragonyosa és még négy századnyi gyalogos is.

A naményi pátens

A megerősített sereggel Rákóczi a Tiszántúlra indult, és július 14-én megfutamította Tiszabecsnél a megyei hadat. Négy nap múlva több ezer fős paraszthadával Naménynál átkelt a Tiszán. Szakály Ferenc szerint 1703 során felmerült, hogy a francia-bajor sereg nyugati támadását összehangolják Rákócziék kelet felőli előrenyomulásával, és a két sereg együtt támadhatja meg Bécset, sőt akár még egyesülhet is.

Rákóczi Vásárosnaményból pátenst intézett a megyékhez: csatlakozásra hívta fel a Habsburg-politikával elégedetlen nemességet. Júliusban a kurucok már Bihar megyében is fegyvert fogtak, a kisvárdai várban ostromlott szatmári nemesek pedig előbb semlegességet fogadtak, majd Rákóczi mellé álltak. Csatlakozott Melith Pál báró, ecsedi várkapitány is. Őket követte a krasznaközi és a szabolcsi nemesség, illetve a hajdúvárosok és Debrecen is.

Érdekegyesítés a szabadságharc elején

A Habsburg-udvar a szerbeket mozgósította a bihari kurucok ellen, de őket Bercsényi legyőzte, és közben a Kővár vidéki román parasztság is csatlakozott a felkelőkhöz. A szabadságharc kezdetén sikerült tehát egyesítenie Rákóczinak a legkülönbözőbb érdekeket. A vetési pátensben, augusztus 28-án a földesurak és a parasztok közötti konfliktust rendezte. A katonáskodó jobbágyokat mentesítette a földesúri szolgálat és a közterhek alól, a nem katonáskodókat viszont kötelezte a földesúri szolgálatok teljesítésére. Szakály szerint a katonaságot eltiltotta a nemesi kastélyok megtámadásától.

Ezzel Rákóczi megalapozta a felkelés bázisát. Más kérdés, hogy a Rákóczi-szabadságharc a francia-osztrák háborúskodás egyik mellékhadszínterét jelentette csupán. Az osztrákokat zaklató, de nagy csatát nem nyerő kurucok nyolc év alatt szorították kompromisszumra a bécsi udvart. A szabadságharc katonailag elbukott, de a magyar nemesség és jobbágyság számos sérelmét az 1711-es szatmári békében orvosolták a megállapodó felek.

Az ötödik kiegyezés

A Rákóczi-felkelés lezárása Pálffy Géza történész szerint jól illeszkedett a XVII. századi Habsburg-magyar kiegyezések sorozatába. Ebben az időszakban a magyar és az osztrák elit kompromisszumok sorozatával szabályozta Magyarország státuszát a Habsburg-birodalmon belül - 1608, 1622, 1646, 1681 után - 1711-ben is.