Félúton köddé válnak a női kutatók

A nők hamarabb vesztik el a hitüket abban, hogy sikerül tudományos karriert befutniuk, a gyerekvállalás miatt nem biztosak az állásukban, és előítéletek is hátráltatják szakmai előrehaladásukat. Sikeres női tudósok példája növelné annak az esélyét, hogy a fiatal kutatónők a pályán maradjanak, de mit lehet még tenni a tudomány férfiközpontúsága ellen?

Míg az egyetemet végzettek közel 60 százaléka, az akadémikusoknak már csak 4 százaléka nő. Miért fordítanak hátat félúton az egyetemi, akadémiai pályának a nők? Farkas Katalin MTA-doktor, egyetemi tanár, a Közép-európai Egyetem (CEU) rektorhelyettese magyarázta az okokat [origo]-nak.

Az idén a 17 Széchenyi-díjazott között egy nő sincs. A díjat a tudományos élet kiemelkedő szereplői, egyetemi oktatók, kutatók, akadémikusok kaphatják. Ez azt jelenti, hogy nincs a magyar tudományos közéletben olyan nő, aki megérdemelné a díjat?

Nem hiszem, hogy ne lehetett volna találni egy nőt, aki van olyan szinten, mint a 17, egyébként kiváló díjazott. A Széchenyi-díjban az az érdekes, hogy mérlegelnek az odaítélésénél, próbálják nagyjából elosztani a tudományágak között, azaz az nem fordul elő, hogy egy évben mondjuk a díjazottak fele matematikus, pedig a nemzetközi tudományos eredmények alapján akár ez is indokolt lehetne. Tehát a díjat odaítélő bizottság mérlegelt, ám úgy tűnik, hogy az a mérlegelési szempont, hogy egy nőt is odategyenek a listára, már nem jutott eszükbe. Megjegyzem, a díjat odaítélő bizottság tagjai is mind férfiak voltak. Már a bizottság felkérésekor megfeledkezett valaki a nőkről.

Fontos az, hogy akár pozitív diszkrimináció árán, egy ilyen szakmailag valóban rangos díj nyertesei között legyen nő?

Én állások elnyerésénél, előléptetésnél kifejezetten károsnak látom a pozitív diszkriminációt. Ha valakit nem szakmai szempontok alapján, hanem azért neveznek ki vagy léptetnek elő, mert nő, az egyértelműen rontja a megbecsülését. De egy díj esetében szerintem más a helyzet. Egyrészt a Széchenyi-díj odaítélésekor gesztusértékű, hogy súlyoznak az egyes tudományágak között. Ugyanígy gesztusértéke lenne annak is, hogy van nő is a díjazottak között. Másrészt csak akkor lenne szó pozitív diszkriminációról, ha egyetlen nő sem akadna az országban, akinek a tudományos teljesítménye mérhető a díjazottakéhoz. Ezt nagyon valószínűtlennek tartom. Itt valójában nem pozitív diszkriminációról van szó, hanem a tudattalan előítéletek ellensúlyozásáról.

Világszerte, ahogy haladunk felfelé a tudományos hierarchián, radikálisan csökken a nők aránya. Magyarország hogy áll ebből a szempontból?

Jelenleg a felsőfokú végzettséget szerzők 60 százaléka nő. 2010-ben a PhD-fokozatot elnyerők 46 százaléka volt nő, de az ugyanebben az évben kinevezett MTA-doktoroknak már csak 15 százaléka, az Akadémia levelező tagjai közé választottaknak pedig 9 százaléka (a levelező tagság a rendes tagság előszobájának tekinthető - a szerk.). Most folynak az újabb akadémiai választások, és a levelező tagságra jelöltek között 10 százalék a nő. Az akadémia 273 rendes tagjából 12 a nő, azaz 4 százalék. Persze a mostani akadémikusokat nem a jelenlegi egyetemistákkal kell összevetni, hiszen ők körülbelül 40 éve végezhettek, de a hetvenes évek végén a nők aránya a felsőoktatásban már majdnem 50 százalék volt. Ebből lett a 10 százalék, akit most jelölnek levelező tagságra. A tudományos életben többféle hierarchia is létezik, de a csúcson mindenhol elfogynak a nők. A 2012-ben kinevezett egyetemi tanárok kevesebb mint egyötöde nő, bár ez tulajdonképpen elég jó aránynak számít a többihez képest. Viszont beszédes adat, hogy mind a 26 magyar egyetemnek férfi rektora van. Az olyan nagy egyetemeken mint a ELTE, a SOTE vagy a Corvinus, tudomásom szerint soha nem volt még női rektor (mi sem találtunk erre adatot - a szerk.).

Forrás: Oktatás.hu/nefmi.hu

A statisztikák szerint a nők száma a PhD és az MTA-doktori cím között csökken le drasztikusan. Mi történik itt, miért torpannak meg a nők?

Ez részben életpálya-választás kérdése, a gyerekvállalás sok nő tudományos karrierjét lelassítja vagy megszakítja. De nem szükségszerűen: egyik kiváló kollégámnak, Diana Ürge-Vorsatznak hat gyereke van. A saját szakmámban, a filozófiában azt látom, hogy a nők hamarabb vesztik el az önbizalmukat, a hitüket abban, hogy nekik sikerülhet tudományos karriert befutni, hogy biztos, hogy lesz majd állásuk. Manapság az egyetemi szférában sokan évekig nem kapnak állandó állást, egyik ideiglenes állásból mennek a másikba. A személyes tapasztalatom pedig az, hogy a nők sokszor praktikusabbak, a bizonytalan helyett inkább keresnek biztosat. Ezért is számít, ha egy díj odaítélésekor gondolnak a nőkre: a sikeres női tudósok példája növeli annak az esélyét, hogy a fiatal kutatónők a pályán maradnak. Fontos hozzátenni, hogy az említett tényezők mellett minden valószínűség szerint tudattalan előítéletek is hátráltatják a nők előrehaladását a tudományban.

Hogyan, mely területeken nyilvánul meg ez a tudattalan előítélet a nőkkel szemben?

Például egy ilyen díj odaítélésekor. Nem hiszem, hogy tudatosan nem választottak be a bizottságba nőt, és hogy ők tudatosan nem díjaztak nőt. Pedig a díjbizottság tagjai előtt is bizonyára ismert, hogy a tudományos hierarchia magasabb fokozatain nagyon kevés a nő, mégsem próbáltak meg ez ellen bármit is tenni. Hiába ismertek a tények, mégis olyan értelemben a tudományos közélet sincs tudatában, hogy adott helyzetben erre figyeljen is.

Az előítéletek azonban valószínűleg ennél szélesebb körben érvényesülnek. A kilencvenes évek végén végeztek az USA-ban egy kísérletet, amelynek során ugyanazt az önéletrajzot elküldték két csoport egyetemi oktatónak. A két életrajz mindenben megegyezett, de egyszer egy férfi, egyszer meg egy női név szerepelt az életrajz tetején. A kísérletben részt vevő egyetemi oktatók úgy tudták, hogy tanácsot kérnek tőlük, hogy az illető elnyerjen-e egy meghirdetett állást A női névvel ellátott életrajz alapján a megkérdezettek mintegy 40 százaléka javasolta a jelöltet, míg a férfinévvel ellátott életrajz alapján mintegy 70 százalék. Azóta több kutatás szintén megerősítette, hogy a tudományos életben az, hogy valaki nő, beindít bizonyos tudattalan előítéleteket. Egyébként érdekes módon a nőkben ezek az előítéletek ugyanúgy jelen vannak, mint a férfiakban. Például az önéletrajzos kísérletben megkérdezett nők szintén magasabbra értékelték a férfinévvel ellátott életrajzot, a megkérdezett neme nem eredményezett szignifikáns különbséget. A probléma az, hogy sokan nem vallják be maguknak, hogy bennük is működik ez a női tudósokkal szembeni előítélet. Ha el is ismerik az előítéletek létezését általában - hiszen ezek az eredmények széles körben ismertek -, nem gondolkodnak el azon, hogy egyénként mit tehetnének ellenük.

Forrás: CEU/Daniel Vegel

Mit lehet tenni ez ellen az előítélet ellen?

Leginkább azt, hogy az ember, amikor döntéseket hoz, mindig elgondolkodik azon, hogy valóban mindent megtett-e azért, hogy az előítéleteket ellensúlyozza. Hogy aktívan megvizsgáljuk, hogy nem hagytuk-e ki a számításból ezt és ezt a nőt, csak azért, mert mindig automatikusan a férfiakra hallgatunk, férfiakra gondolunk. Ahol pedig lehetőség van mérlegelésre, ott kifejezetten igyekszünk nőket bevonni. Nálunk a CEU-n például van egy olyan szabály, hogy az általunk finanszírozott konferenciákon minden szervezőnek be kell arról számolnia, hogy mindent megtett-e azért, hogy nők is legyenek az előadók között. Mert ha egy konferenciára csak férfiakat hívnak meg, ők fognak kapcsolatokra szert tenni, ők fognak publikálni, az ő műveikre fognak hivatkozni, és ily módon a tudomány férfiközpontúsága csak tovább erősödik.