Stephen Hsu az 1970-es években nőtt fel egy amerikai egyetemi városban, professzorok szuperintelligens gyerekeitől körülvéve. Élményei olyan mély nyomot hagytak benne, hogy 2010-ben, amikor már hosszú évek óta elméleti fizikusként dolgozott, egyszer csak elérkezettnek látta az időt, hogy utánajárjon, mitől is lehettek azok a gyerekek annyira okosak. Azt gondolta: a DNS-szekvenálás, vagyis az egyedi genetikai örökség meghatározásának technikája már elég fejlett ahhoz, hogy választ kapjon kérdésére. Távolról sem ő az első, aki az intelligencia örökölhetőségének problémáját feszegeti, ám az általa indított kutatás léptékében minden eddigit felülmúl: a kínai Sencsenben működő szekvenálóóriás, a BGI segítségével 2000, javarészt 150-nél magasabb IQ-jú ember DNS-ét szeretnék végigolvasni.
Hsuban egészen addig fel sem merült, hogy kezdeményezése mennyire negatív visszhangot válthat ki a közvéleményből, amíg Geoffrey Miller, a New York-i Egyetem pszichológusa egy újságcikkben azt nem találta vizionálni, hogy amint az intelligenciát meghatározó gének ismertté válnak, a kínaiak elkezdik majd az embriókat tesztelni, hogy csak a legkívánatosabbakat tartsák meg. A sajtó aztán nem győzött rákontrázni: rövidesen már a kínai állam által támogatott kísérletről beszéltek, amelynek célja a zsenigyerekek kiválogatása lesz. S mielőtt észbe kaphattak volna, Hsu és kollégái alig megkezdett projektjükkel máris a kritika pergőtüzében találták magukat – számol be a vitáról a Nature.
A tudomány oldaláról is felmerültek aggályok Hsuék munkájával kapcsolatban. Ahogy az a viselkedésgenetikában már csak lenni szokott, az intelligencia is olyan személyiségjegy, amelyet számtalan gén egyenként parányi hozzájárulása formál, s emiatt a háttérben húzódó géneket – különösen viszonylag kis mintából kiindulva – igen nehéz megtalálni. De a felháborodásnak nem ez lehetett a fő oka. Évtizedek óta tartja magát az a hallgatólagos megállapodás, hogy a tudomány a genetikai kutatások bizonyos területeitől társadalmi vagy politikai megfontolásból szándékosan távol tartja magát. Az óvatosságot az a rég elavult, a mélyben mégis ott lappangó nézet indokolja, miszerint genetikai örökségünk megmásíthatatlanul megpecsételi sorsunkat: génjeink eszerint pontosan kódolnák összetett viselkedésformáinkat, függetlenül a minket érő környezeti hatásoktól. Ezért a közvélemény jó része és a tudósok némelyike is inkább visszautasít minden, az emberi természet örökletes vonásaival kapcsolatos kutatást, nehogy azok talaján egyfajta új eugenika – hovatovább fajelmélet – csírázzon ki, fokozva a már eleve hátrányos helyzetű társadalmi csoportok negatív diszkriminációját.
Mások viszont úgy látják, hogy tudományos kérdéseket nem szabad karanténba zárni vagy tabuvá emelni csak azért, mert a várható válaszok hozzá nem értő vagy szándékos félreértelmezése veszélyes társadalmi indulatokat táplálhat. Érvelésük szerint, ha bizonyos lapokat egyszerűen kitépünk a tudomány könyvéből, az nemcsak az adott területen vezet torzításokhoz és hibás következtetésekhez, hanem a kutatás egész szellemiségét megmérgezi. Melyek hát a tudomány könyvének ezek a kitépett lapjai?
Miller a várható kínai embrióválogatásra tett célzásával régóta fájó pontot érintett. A 19. századi brit antropológus, Francis Galton a különleges képességek és mentális hiányosságok örökölhetőségébe vetett hitére alapozva hozta létre eugenikai mozgalmát. Az ideológia aztán Németországtól az Egyesült Államokon, Belgiumon és Kanadán át Svédországig világszerte olyan rémtetteket szült, mint a szellemileg alacsonyabb rendűnek gondolt – főként kisebbségekhez tartozó, szegény vagy pszichiátriai betegségben szenvedő – emberek erőszakos sterilizálása.
Az „intelligencia” mint fogalom eleve meglehetősen rosszul körvonalazható. Nem létezik olyan intelligenciateszt, amely vegytisztán a veleszületett képességeket mérné; gyakorlással például bárki javíthat a teljesítményén. Ezzel együtt kétségtelen, hogy az intelligencia terén – bármit értsünk is rajta – az emberek között megfigyelt különbségek mintegy 50 százalékban az eltérő örökletes háttérrel magyarázhatók. Hogy genetikai örökségünk melyik része felelős ezért, rejtély, hiszen mindeddig – a kifejezett mentális károsodást okozó génváltozatokon kívül – egyetlen olyan gént sem azonosítottak, amely erős összefüggést mutatott volna az intelligenciával, és még a gyenge összefüggést adó gének státusza is vitatott.
Ezen a helyzeten szeretne javítani a Hsu-féle kínai BGI-projekt, ám bírálói azt sulykolják, hogy bármi süljön is ki belőle, az rossz kezekbe kerülve rossz célokat szolgálhat. Az ellenérzéseket maga Hsu is szította még 2011-ben a Nature-nek adott interjújával, amelyben így nyilatkozott: „Száz százalékig biztos vagyok benne, hogy a technológia előbb-utóbb lehetővé teszi majd az embriók vizsgálatát az olyan kvantitatív jegyek szempontjából, mint a testmagasság vagy az intelligencia. Én semmi rosszat nem látok ebben.” Az effajta beszéd még Hsu támogatói szerint is többet árt, mint használ az ügynek. Szerintük viszont nem ez a lényeg, hanem az, hogy mit nyerhetnénk az intelligencia genetikai hátterének megismerésével. Ők azt hangsúlyozzák, hogy az így nyert információt például az oktatás célzottabbá, személyre szabottabbá tételében lehetne hasznosítani.
A genetikai tabutémák közül kétségtelenül a rasszok közötti örökletes különbségek kutatása az, amely a tudományos társadalom felől a leghevesebb elutasításban részesül. Az indulatok főként abból a gyanúból fakadnak, hogy az efféle kíváncsiskodást csak valamiféle rasszista indíték motiválhatja. A társadalom- és természettudományok művelői körében széles a konszenzus arra nézvést, hogy az általában rasszként definiált embercsoportok a lényeget tekintve nem sokban különböznek egymástól. Ezt a nézetet erősíti az a tény is, miszerint bármely rassz két tagja között nagyobb egyedi genetikai különbségek lehetnek, mint két különböző rassz egyes tagjai között. A rassz ezért, még ha az olyan nyilvánvalóan biológiai jegyeket tekintjük is, mint betegségekre való hajlamok és egyéb orvosi jellemzők, a közvélekedéssel ellentétben nem különösképpen praktikus tudományos kategória. A kutatók, akik az emberi populációk genetikai sokféleségével foglalkoznak, nem is győzik hangsúlyozni, hogy a talált eltérések a népességek őseinek eltérő földrajzi eredetét, történetét és vándorlási útvonalát tükrözik, és semmiféle alapvető különbséget nem jelentenek.
Hiába próbálják azonban fedezni magukat a tudósok, a rasszok körüli tabu annyira erős, hogy az olykor a teljesen legitim kutatásokat is ellehetetleníti. A Chicagói Egyetemen kutató Bruce Lahn például óriási vihart kavart azzal a közlésével, amelyben megmutatta, hogy két, az agy fejlődésével összefüggő gén eltérő evolúciós utat jár be a fehér és az afrikai eredetű etnikai csoportokban. Az Egyesült Államokban, ahol ez a téma különösen érzékeny, a tudományos élet legnagyobb potentátjai is aggályaikat hangoztatták az eredmények lehetséges értelmezésével kapcsolatban. Lahn és társai további kutatásaik során azt találták, hogy a szóban forgó génváltozatok végül nem is eredményeznek magasabb intelligenciát – de addigra már késő volt. A konferenciákon, sajtótájékoztatókon a tudományos vitáknak álcázott beszélgetések során – Lahn szavával élve – rendre politikai csapdákba csalogatták, és ilyenkor még a legközelebbi kollégái sem keltek védelmére.
John Horgan újságíró szerint, aki széles körben publikál a tudomány társadalmi vonatkozásairól, a megoldás ezeknek a túlontúl érzékeny területeknek az elkerülése. A rasszt és az intelligenciát feszegető kutatások esetében egyszerűen túl nagy a kockázata annak, hogy – természetesen a kutatók eredeti szándékaival ellentétes módon – fajgyűlölő csoportok tűzzék őket zászlajukra, akik valamely etnikai csoport alacsonyabbrendűségének bizonyítékát szeretnék kiolvasni az eredményekből. Horgan ezért azon a véleményen van, hogy a tudományos bírálóbizottságoknak tiltaniuk kellene, vagy legalábbis nagyon kemény kérdésekkel kellene szembesíteniük a rasszal és az IQ-val kapcsolatos kutatástervezeteket.
Egy évtizeddel ezelőtt az Indianai Egyetem igazságügyi pszichiáternője, Tracy Gunter még javában azzal volt elfoglalva, hogy segítsen az elítélteknek kilábalni azokból a viselkedési és szerhasználati problémákból, amelyek a törvénnyel való összeütközésükhöz vezettek. Ám munkája során egyre világosabbá vált számára, hogy ha valaki egyszer a szerhasználat-bűnelkövetés spirál fogságába került, onnan nagyon nehéz megtalálnia a kiutat. Épp ekkortájt láttak napvilágot azok a monoamin-oxidáz A (MAOA) génnel kapcsolatos kutatások, melyek szerint e gén egyes változatai, illetve kifejeződésének szintje befolyásolják, vajon bűnözéssel fog-e valaki reagálni felnőttként a gyermekkori bántalmazásra. Gunter nyomban át is nyergelt a viselkedésgenetikára abban a reményben, hogy a gének vizsgálata segít majd előre kiszűrni és megelőző kezelésben részesíteni a szerhasználatra és bűnelkövetésre különösen hajlamos egyéneket.
Sajnos hosszú távon ez a megközelítés sem bizonyult sokkal gyümölcsözőbbnek, mint a korábbi munkája. Hamarosan rájött, hogy a bűnözői magatartás nehezen körülírható; a veleszületett és a környezeti tényezők hatása szétbogozhatatlan; és – mint minden komplex személyiségjegy – a viselkedés is számos, egyenként apró hatású gén befolyása alatt áll. Újabb tíz év kellett hozzá, hogy belássa: azok a leegyszerűsítő feltételezések, amelyekkel annak idején a viselkedésgenetikába belefogott, egyszerűen nem állják meg a helyüket.
Ennek dacára – valamint annak ellenére, hogy a MAOA-val kapcsolatos eredményeket nem igazán tudták mások reprodukálni – egyes ügyvédeknek sikerült genetikai érvek segítségével enyhíteni védencük büntetésén. 2009-ben például a MAOA genetikai teszt eredményének hatására változtatták enyhébbre egy férfi ítéletét, aki megölte a felesége barátját, Olaszországban pedig ugyanilyen érvelésnek engedett egy bíró, amikor egy évvel lerövidítette egy gyilkos büntetését. Igaz, az ítélethozókat nem mindig hatják meg a génekre alapozó védelmi próbálkozások. 2008-ban egy USA-beli esküdtszék azzal együtt sem változtatott egy buszvezetőt lelövő fiú büntetésén, hogy a védelem bizonyította: a vádlott a szerotonin nevű agyi ingerületátvivő szállítófehérjéjének olyan változatát örökölte, amely a stressz hatása alatt álló embereket depresszióra hajlamosítja. William Bernet igazságügyi elmeszakértő szerint a kimenetelek azért olyan különbözőek, mert a bírák általában tökéletesen értik, hogy egy gén ilyen vagy olyan változata nem tehető közvetlenül felelőssé az őt hordozó ember konkrét tetteiért. Ezért a genetikai érvek pillanatnyilag semmivel sem esnek nagyobb súllyal a latba, mint a hagyományos enyhítő körülmények, például a vádlott gyermekkori kedvezőtlen életkörülményei.
A változó politikai széljárás olykor meg is szüntetheti egy kutatási irány korábbi stigmatizált helyzetét. Példának okáért Dean Hamer genetikus, aki akkor az USA Nemzeti Rákkutató Intézetében dolgozott, 1993-ban még – stílusosan szólva – hideget-meleget kapott a politikai konzervatív oldalról egy tanulmánya miatt, amelyben felvetette, hogy az X kromoszóma egy adott régiója összefüggésben állhat a homoszexualitásra való hajlammal. Más kutatók azóta tudományos szemszögből is kritizálták munkájának egyes aspektusait, de ennél sokkal fontosabb, hogy mára a szexuális orientáció örökletes faktorainak kutatása teljesen bevetté vált, és az Egyesült Államok melegközössége felkarolta az ilyen jellegű vizsgálatokat. Azóta, hogy a melegeknek 2008-ban Kaliforniában sikerült megakadályozniuk az azonos neműek közötti házasság tervezett tiltását, valamiképp a közvélemény is elfogadja, hogy a homoszexualitásnak lehet valamiféle genetikai háttere. Sőt az USA egészségügyi csúcsszerve, a National Institutes of Health külön prioritásként jelölte meg a homo-, transz- és interszexuális emberekre vonatkozó genetikai kutatásokat. „Óriásit fordult a kocka azóta” – jellemezte a helyzet változását Eric Vilain, a Kaliforniai Egyetem genetikusa.
Hozzátette ugyanakkor: ez nem jelenti azt, hogy minden, a szexualitás genetikáját firtató vizsgálatot egyformán szívesen látnak az érdekeltek. Vilain maga például a homoszexualitás epigenetikáját, vagyis a környezeti tényezők és a genetika egymásra hatását szeretné boncolgatni, s ezzel borítékolhatóan felháborodást fog kiváltani azokból a melegjogi aktivistákból, akik úgy látják, hogy egy „száz százalék örökletesség” teória jobban szolgálná az ügyüket. Egyelőre csak remélni tudja: a társadalom talán eleget változott már ahhoz, hogy a tudósok végre békében végezhessék munkájukat.
A Nature konklúziója szerint a társadalom és a tudomány közötti effajta érdekütközések elkerülhetetlennek látszanak minden demokratikus berendezkedésű országban, ahol az adófizetők beleszólási jogot várnak el arra nézve, hogy milyen kutatásokat finanszírozzanak a közpénzekből. A tudósoknak ezt el kell fogadniuk, és szélesebb társadalmi párbeszéd keretében kell elfogadtatniuk tervezett kutatási témájukat.