Hogyan változott az élet Magyarországon a németek bevonulása után?

A Margit híd pesti hídfőjénél vonul át a német 16. SS Psz. gránátos hadosztály, amely az Alföldre vonult tovább.

1944. március 19-én bevonultak a német csapatok Magyarországra. A német alakulatok közvetlenül nem érintkeztek a magyarokkal, ám puszta jelenlétük már elegendő volt ahhoz, hogy a megszállás után kinevezett Sztójay-kormány a németek minden kívánságát teljesítse. Hogyan változott az élet Magyarországon a németek bevonulása után?

1944. március 19-én, vasárnap hajnalban a megszálló csapatokkal Magyarországra érkezett Edmund Veesenmayer, akit Hitler a Német Birodalom magyarországi követévé és teljhatalmú megbízottjává nevezett ki. A közgazdász végzettségű SS-tábornok Veesenmayer részt vett a megszállás terveinek előkészítésében, és lényegében most is az ő elképzelései valósultak meg. Elgondolásának lényege az volt, hogy a magyar politikai elit jelentős része – ha eltávolítják Kállay Miklós miniszterelnököt és nyugatbarátnak minősített körét – hajlandó lesz mindenben együttműködni a Német Birodalommal.

A tervek megvalósítása lényegében 1944. március 18-án, a klessheimi tárgyalásokkal kezdődött. Ennek eredményeként, a rá nehezedő nyomás hatására Horthy Miklós kormányzó megmaradt hivatalában, és hozzájárult a német csapatok bevonulásához. A Kállay-kormány már a bevonulás napján, március 19-én lemondott, a helyébe pedig - hosszas egyezkedést követően - március 23-án a szélsőjobboldali pártokból álló koalíciós kormány került Sztójay Döme volt berlini követ vezetésével.

A Margit híd pesti hídfőjénél vonul át a német 16. SS Psz. gránátos hadosztály, amely az Alföldre vonult tovább Forrás: MTI

Az akaratérvényesítés eszközei

A németek számára kulcskérdés volt, hogy a kormány élére tökéletesen megbízható, az igényeiket minden körülmények között teljesítő politikusok kerüljenek. Veesenmayer koncepciójának lényege ugyanis éppen az volt, hogy a német polgári és katonai szervek közvetlenül nem avatkoznak be a magyar ügyekbe, hanem a katonai erő jelentette fenyegetéssel rábírják a magyar kormányt a megfelelő intézkedések meghozatalára és végrehajtására. Ennek megfelelően komolyabb létszámú adminisztratív személyzetre a németeknek nem is volt szükségük, Veesenmayer lényegében a német követség tisztviselőire támaszkodhatott. A teljhatalmú megbízott közvetítette a magyar kormány felé a német kormány követeléseit, és a folyamatosan nála támogatásért kilincselő szélsőjobboldali politikusokkal szembeni taktikázásával alapvetően befolyásolta a magyar belpolitika alakulását is. Veesenmayer teljes sikerrel járt: a Sztójay Döme miniszterelnök vezette új kormány olyannyira megbízhatónak és együttműködőnek bizonyult, hogy a németek már áprilisban jelentősen csökkentették a megszálló erők létszámát.

Veesenmayer befolyása nem terjedt ki a hadseregre, annak külön teljhatalmú főparancsnoka lett Hans Greiffenberg tábornok, volt budapesti katonai attasé személyében. Greiffenberg tábornok feladata lett az, hogy megfogalmazza a németek katonai jellegű „kéréseit” a magyar kormány felé. A tábornok rendelkezhetett a közutakkal, a vasúttal, a hidakkal és a repterekkel is. Ezenkívül a fontosabb magyar alakulatokhoz német összekötő tiszteket rendelt, akik lényegében a magyar hadsereget ellenőrizték, szükség esetén pedig „tanácsokkal” látták el a honvédséget. Greiffenberg befolyását tovább növelte, hogy először az ország keleti részét, majd más területeit is hadműveleti zónává nyilvánította, ami szinte korlátlan hatalmat jelentett az érintett területen.

A német megszállás harmadik fontos alakja Otto Winkelmann SS-tábornok lett, aki a magyarországi SS, Gestapo és egyéb biztonsági alakulatok fölött rendelkezett. Az ő hatáskörébe tartozott például a németellenes politikusok letartóztatása – noha március végétől ezt már a magyar szervek intézték -, valamint később a zsidó lakosság deportálása is, noha ebben az ügyben közvetlenül nem intézkedett.

Kurt Daluege, Fuchs és Otto Winkelmann (jobbra) Forrás: Bundesarchiv

Formálisan a magyar állam intézményrendszere változatlanul működött tovább. A hatalomra segített szélsőjobboldali kormány azonban, gyakran a németek határozott elképzeléseire építve megkezdte a személycseréket az államigazgatás fontosabb posztjain. Május elejére a 41 megyei főispánból 29-et váltottak le, a nagyobb városok polgármestereinek kétharmadának helyére került új vezető, miként a Rádió, a Nemzeti Bank, az Opera, a Nemzeti Színház élén is változás állt be. Leváltották a németekkel egyébként jól együttműködő Szombathelyi Ferenc vezérkari főnököt is.

Jelentős volt azonban a folytonosság is: maga a kormányzó is tisztségében maradt, miként a megyék szakigazgatását ellátó, 10 évre választott alispánok nagy része és a városok alpolgármestereinek többsége is megőrizte hivatalát. A tíz csendőrkerületből kilencnek a parancsnoka változatlan maradt, a közigazgatás középső szintje pedig szinte ugyanolyan összetételben hajtotta végre a föntről érkező utasításokat. Hasonló folytonosság jellemezte egyébként magát a Sztójay-kormányt is: a miniszterelnök kivételével valamennyien töltöttek már be magasabb posztot a harmincas-negyvenes évek kormányaiban.

A sokszínűség vége

A németek már érkezésük napján letartóztatták a nekik nem tetsző politikusokat, így ezen politikusok pártjai lényegében már ekkor befejezték működésüket. Hamarosan a jogi alap is meglett ehhez: március végén az új belügyminiszter, Jaross Andor rendeletben oszlatta föl az eddig a rendszer legális ellenzékét alkotó pártokat. A betiltás sorsára jutott a Szociáldemokrata Párt, a Független Kisgazdapárt, a Parasztszövetség, majd néhány nap múlva lényegében a kormányban részt vevő pártokon, illetve hozzájuk közel álló erőkön kívül valamennyi politikai szervezetet feloszlattak.

Öt párt maradt: a kormánykoalíciót alkotó Imrédy Béla-féle Magyar Megújulás Pártja, a Pálffy Fidél-féle Magyar Nemzetiszocialista Párt, és az erősen átalakított addigi kormánypárt, a Magyar Élet Pártja, aminek nyugatbarát képviselőit kizárták a pártból, és lemondatták őket parlamenti mandátumukról is. Sokan közülük német koncentrációs táborban raboskodtak. A kormánykoalíció pártjain kívül működött még a hatalom közelébe ekkor még nem engedett Szálasi Ferenc-féle Nyilaskeresztes Párt és a Keresztény Néppárt. A pártok mellett tisztogatásra került sor a társadalmi szervezetek között is. Több száz különféle egyesület munkáját szüntették meg, ilyen sorsa jutott lényegében valamennyi nem karakteresen németbarát szervezet is. Érdekes módon még az olyan látszólag politikamentes szervezetekre is lesújtottak, mint például az Antialkoholista Liga vagy éppen a Háziiparosok Szövetsége.

A politikai-társadalmi élet sokszínűségének fölszámolásából logikusan következett a sajtó szabadságának további kurtítása is. Német mintára az egész sajtó – vagyis a rádió, a nyomtatott sajtó és az MTI élére – egyetlen kormánybiztost neveztek ki Kolosváry-Borcsa Mihály újságíró személyében, aki működésének első napján rögtön 26 sajtóterméket tiltott be. Április elejére lényegében csak a legálisan működő pártokhoz kapcsolódó lapok jelenhettek meg, az esetleg még működő többi újság hangneme és szerzőgárdája is lecserélődött. A sajtó ezentúl kizárólag a magyar és a német kormány hivatalos álláspontját és ideológiáját közvetíthette.

Megváltozott a Rádió hangneme is: a szórakoztató műsorokról a hangsúly a nyílt antiszemita és háborús propagandára tolódott. A sajtó minden ágából kitiltották a zsidó szerzők műveit: a Rádióban például szigorú utasítás volt, hogy nem szabad zsidó karmester által dirigált darabot leadni. Megkezdődött a magyar könyvtárak „megtisztítása” is: a zsidónak minősített szerzők műveit betiltották, a könyveket kidobták a könyvtárakból, júliusban pedig megkezdődött a kötetek megsemmisítése. Összesen több százezer kötet ment a zúzdába.

Az ország kifosztása

Az új kormány kinevezésével és a belpolitikai élet irányításával a németek immáron biztosak lehettek abban, hogy az ország nem fog kilépni a háborúból, így március-április folyamán nekiláthattak gazdasági jellegű céljaik megvalósításának. A megszállásnak a gazdasági jellegű indokai kevésbé voltak fontosak, hiszen a Kállay-kormány politikájának fontos eleme volt, hogy a németek igényeit inkább gazdasági téren elégítették ki, mint katonai vagy egyéb területeken. Ennek a politikának az eredménye az volt, hogy a magyar ipar jelentős részben már a megszállás előtt is Németországnak termelt, amiért a magyar állam lényegében nem kapott ellenszolgáltatást Németországtól, így a Német Birodalom rendezetlen tartozása Magyarország irányába 1944 elején már elérte az egymilliárd birodalmi márkát, vagyis kétmilliárd pengőt.

A háború németek szempontjából kedvezőtlen alakulása 1944 elején fölértékelte a magyar gazdaságot is számukra. A megszállást követően a különféle német állami szervek képviselői jelentek meg Budapesten, és Veesenmayeren keresztül kívánták teljesíteni gazdasági követeléseiket. Az összesítést követően az derült ki, hogy a németek igénye havi 400 millió pengő kifizetését követelte volna meg a magyar kormánytól. Közgazdászként Veesenmayer is pontosan látta, hogy a magyar állam képtelen ekkora összeget kifizetni, és ez már rövid távon is nagy gazdasági problémákat jelentene.

A magyar kormány végül havi 200 millió pengő kifizetését vállalta, ami még így is hatalmas summa volt, hiszen az 1944. évi költségvetésben a magyar állam kiadásának teljes főösszege 4,1 milliárd pengő volt. 1944 áprilisától a magyar állam teljes havi kiadásának több mint a felét a németek kapták meg, ami formálisan a megszálló csapatok kiadásaira ment el. A magyar állam március és október között összesen 1,2 milliárd pengőt fizetett ki Németországnak, a továbbra sem kifizetett áruszállítás révén pedig a németek adóssága megduplázódott, 4 milliárd pengőre emelkedett októberre. A magyar állam a tervek szerint a megnövekedett kiadások finanszírozását az elkobzott zsidó vagyonból kívánta finanszírozni, ami becslések szerint a nemzeti vagyon 20-25 százalékát, vagyis mintegy 20-25 milliárd pengőt tett ki. További forrást jelentett a bankjegyforgalom és az államadósság emelése, ami 1944 második felére az infláció növekedéséhez vezetett.

A megszállás harmadik fontos következménye a magyar honvédséggel függött össze. A Kállay-kormány fontos célja volt, hogy ne kerüljön újabb harcoló alakulat a keleti frontra. Ezt a célját sikerült is elérnie, a magyar katonák az 1943 elején bekövetkezett Don-kanyari katasztrófa óta lényegében csak megszálló erőként tevékenykedtek. A Kállay-kormány még ezeknek az alakulatoknak a visszahívását is el akarta érni, ám ebben nem járt sikerrel. A Sztójay-kormány hatalomra kerülésével azonban megkezdődött a magyar honvédség föltöltése és fölszerelése, így júniusban már 300 ezer magyar katona harcolt a keleti fronton, jelentős, de egyelőre még nem katasztrofális veszteségekkel. A németek számára lehetőséget adott a Sztójay-kormány arra is, hogy az SS sorozásba fogjon a magyarországi német kisebbség körében. Noha sokan tiltakoztak, 1944 őszére már közel 100 ezer magyarországi németet soroztak be az SS-be. A megszállásnak katonai szempontból további fontos következménye az ország bombázásának kezdete volt: 1944 márciusa előtt ilyesmire csak elvétve került sor. 1944-ben összesen több tízezren estek áldozatul a bombázásoknak.

Új-Lipótváros, mögötte a lángoló Angyalföld az ipartelep szőnyegbombázása után, Buda felől nézve Forrás: Fortepan

Cikkünk jövő héten megjelenő második részében a zsidó lakosságot sújtó rendelkezéseket és a deportáláshoz vezető utat mutatjuk be.