Nagy kockázat, nagy tudományos nyereség – ilyen expedíciókra építették 2008-ban a Nereust az amerikai Woods Hole Oceanográfiai Intézet (WHOI) mélységi búvárhajó laboratóriumában. A távirányításos, de automata üzemmódban is működőképes robottengeralattjárót úgy tervezték, hogy kibírja a 1125 kg/cm2 (1089 atmoszféra, 1,1 millió hektopascal) nyomást, így vizsgálni lehessen vele a világtenger legmélyebb pontjait, többek között a Mariana-árkot.
A mérnökök több újszerű megoldást is alkalmaztak: a tengeralattjáró vezérlése optikai kábellel kapcsolódott a felszíni kutatóhajóhoz, nyomásálló kerámiaburkolatot és újratölthető lítiumion-akkumulátorokat kapott. A mindössze hajszál vastagságú optikai kábelből 40 kilométernyit is fel a lehetett csévélni a dobokra, így a berendezés nagy távolságot tudott megtenni a mélyben. A három tonnás, 8 millió dolláros jármű a görög mitológia egyik titánjáról, Néreuszról, Gaia (a föld) és Pontosz (a tenger) fiáról kapta a nevét.
A Nereus május 9-én hajtotta végre utolsó merülését 10 ezer méteres mélységben a Kermadec-árokban, Új-Zélandtól északkeletre. Ez a Föld ötödik legmélyebb mélytengeri árka, itt bukik az indo-ausztráliai kőzetlemez alá a csendes-óceáni lemez. „Egy tengeri uborkát gyűjtöttünk be, és készültünk felmerülni a Nereusszal, amikor a videokapcsolatok leálltak, és minden kommunikáció megszakadt a járművel” – írja Ben Kostel, az expedíció egyik résztvevője a WHOI közölte beszámolóban. Előbb a kutatók nem aggódtak annyira, hiszen az áramlatok és a felemelkedés sebessége alapján nagyjából ki lehetett számítani, hol kell a Nereusnak a felszínre bukkannia, és többszörösen biztosították, hogy a hajó magától is felmerüljön. Az órák teltek, és végül csak a jármű darabkái jelentek meg a tenger felszínén. Valószínűleg egy kerámia alkatrész repedt meg nyomás miatt, és a jármű láncreakció-szerűen darabjaira esett szét.
Az óceánkutatók mindig is visszautasították azt az elképzelést, hogy a mélytenger halott lenne. 2009 májusában éppen a Nereusszal fedeztek fel egy új szellőrózsafajt a Mariana-árok legmélyebb pontján, a Challenger-szakadékban. A módszeres mélytengeri kutatások viszont hiányoztak, ezért döntött az amerikai Nemzeti Tudományos Alapítvány (NSF) egy nemzetközi kutatási együttműködés támogatása mellett. A cél felderíteni a 6000 méter alatti tengerek élővilágát, a nyomás szerepét, a mélységi táplálékláncot, és pontosabb képet kapni a tengeraljzatról. A Nereus elvesztésével jelenleg egyetlen olyan, tudományos igénnyel tervezett, megfelelően műszerezett búvárhajó sincs a Földön, amellyel a 6000 méternél mélyebb tengereket vizsgálni lehetne.
Jelenleg csak két hasonló képességű jármű van a világon, de egyik sem tudja pótolni a Nereust (lásd a lenti grafikát). A James Cameron filmrendező által 2012-ben használt Deepsea Challenger bizonyítottan kibírja a 11 ezer méteres mélységet, de nem kutatóhajó, mintavételezésre nem alkalmas. A japán Abismo a Nereushoz hasonló robottengeralattjáró, 10250 méterig képes lesüllyedni, de berendezései nem olyan fejlettek.
A kutatások a baleset miatt most biztosan késedelmet szenvednek, és át kell tervezni őket: a Mariana-árokban idénre tervezett kutatást felcsalizott csapdákkal és a tengeraljzatra a kutatóhajóról lebocsátott műszerekkel hajtják végre. A Nereusnak az volt a legnagyobb előnye, hogy az élő videóadás alapján lehetett vezérelni a mintagyűjtést ahelyett, hogy a kutatók leengedik a műszereket, aztán reménykednek a legjobbakban. A WHOI már felvette a kapcsolatot a robottengeralattjárót biztosító társaságokkal, a kártérítés összegéből pedig két újgenerációs járművet terveznek építeni.