Közismert, hogy a világűrben (egészen pontosan a 100 kilométeres magasságban húzódó Kármán-határon felül) orbitális pályán repülő űrkabinban a „súlytalanság” állapotát élvezhetik – már ha egyáltalán élvezik – az űrhajósok. Az idézőjel nem véletlen, mivel a súlytalanság állapotában is van súlyunk, hiszen hat ránk a gravitáció, csakhogy a gravitációs és a tehetetlenségi erő kiegyenlítik egymást.
Ebben az állapotban a tényleges testsúlyunk a földinek az egymilliomodára csökkenhet, azaz gyakorlatilag valóban súlytalannak érezzük magunkat. A fizika szigorú rendszerében amely nem tűri ezt a fajta fogalmi pongyolaságot, mikrogravitációnak nevezik a jelenséget. Ha valaki mindezt szeretné átélni, az sem szükséges, hogy Charles Simonyihoz hasonlóan leszurkolja az űrturista kirándulásért felszámított húszmillió dolláros díjat.
A légkörön belül úgy állítható elő a mikrogravitáció, ha a repülőgép parabolapályán zuhanva repül a föld felé. Ezt a módszert már régóta alkalmazzák az űrhajósok felkészítésénél, de civilek számára is elérhető a „Zéró-G” kaland. Néhányezer méter magasságban rövid időre ugyanazt átélhetjük mint az asztronauták, az űrturistáskodásnál sokkal olcsóbban.
Megtapasztalni, hogy szabadon úszunk a levegőben, vagy pár másodpercig egy helyben lebegünk, illetve akár fejjel lefelé lépdelhetünk a mennyezeten, mindez valóban eufórikus élmény, amit a beágyazott videón is láthatunk.
Természetesen mindennek megvan a maga ára; amíg az orbitális pályán végig élvezhetjük a súlytalanság élményét, addig a repülőgépen legfeljebb 25 másodpercig, hiszen nem árt még időben kivenni a gépet a parabolikus zuhanásból.
A művelet azonban korlátlanul, legalább is a kerozinmennyiség, és a pilóták türelmének határáig ismételhető. Érdekességként megemlítjük, hogy a Tom Hanks főszereplésével forgatott Apolló-13 című híres mozifilm súlytalansági jeleneteit is ugyanígy forgatták.
Ha a szervezetünk hosszú időre van kitéve a mikrogravitációnak, ennek kellemetlen, nem egyszer veszélyes élettani következményei lehetnek. A mikrogravitáció hatására megváltozik a szervezeten belüli folyadékeloszlás, a végtagok, lábak testfolyadékai a fej felé vándorolnak.
Agyunk a megnövekedett folyadékmennyiségre folyadék kiválasztással válaszol, ez viszont kalciumveszteséghez, és a csontozat meggyengüléséhez vezethet. A tartós súlytalanság állapotában a vér mennyisége akár 10 százalékkal is csökkenhet, ez pedig a kardiovaszkuláris rendszer átalakulásával jár együtt, és fellép a dehidratáció veszélye is. Az izomszövetvesztés a hosszú űrutazások során szintén jelentősebb lehet. Nem véletlen tehát, hogy a hónapok múltán földre visszatérő szinte magatehetetlen asztronautákat úgy kell kiemelni az űrkabinból.