Amikor 2014. október 28-án az Antares hordozórakéta - és a Nemzetközi Űrállomásra szánt rakománya - egy több mint 200 millió dolláros tűzgömb formájában búcsúzott a wallops-szigeti nézőközönségtől, a NASA szakemberei között többen is lehettek, akiket a dolog nem ért különösebb meglepetésként. Az amerikai űrügynökség egy bizottsága ugyanis már 2008-ban jelezte aggályait, és egy 2011-es hajtóműteszt során történt tűzeset nyomán is felhúzódott pár mérnöki szemöldök.
A magánűrhajózás egyik fontos szereplője, a műholdak és hordozórakéták gyártásával foglalkozó Orbital Sciences számos sikeres rakétafelbocsátáson volt már túl, amikor 2013-ban belevágott addigi legambiciózusabb sorozatába: megszületett az Antares hordozórakéta, mely a Nemzetközi Űrállomás utánpótlását volt hivatott biztosítani egy, a NASA-val kötött szerződés értelmében.
A hordozórakéta lelkét két orosz rakétahajtómű adta, melyeket még a szovjet Hold-programhoz tervezett az 1960-as években Nyikolaj Kuznyecov és mérnökcsapata. A tervekkel - jóllehet végül egyetlen szovjet űrhajóst sem juttattak a Holdra - semmi gond nem volt, hiszen a szóban forgó NK-33 nevezetű hajtómű mindmáig az egyik leghatékonyabbnak számít. Aggodalomra sokkal inkább az adott okot, hogy nemcsak a tervek, de maguk a rakétahajtóművek is az 1960-as évek végén, illetve az 1970-es évek elején készültek. Egy jólelkű szovjet hivatalnoknak köszönhetően megúszták a pusztulást, majd az 1990-es években 36 példányuk az AeroJet nevű amerikai cég, később pedig az Orbital Sciences birtokába került. Némi felújítás és átalakítás után a hajtóművek immár AJ26 néven, amerikai színekben folytatták pályafutásukat.
A Los Angeles Times nemrég megjelent cikkének értesülései szerint az Orbital Sciences egyik felsővezetője 2013-ban maga is elismerte, hogy a hajtóműveket “alapvető anyaghibák terhelték”, továbbá - amint az Orbital rakétaprogramjának igazgatóhelyettese, Ken Eberly fogalmazott - “nem ilyen hosszú tárolásra tervezték őket”.
A hibák felkutatására és kijavítására a NASA és a cég röntgensugarakkal próbálta átvilágítani a szerkezetet, és hegesztéssel megerősíteni a repedések helyét. Az első figyelmeztető jelek egy 2011. májusi teszten mutatkoztak, amikor a hajtómű egyik példánya felrobbant a NASA Stennis Space Center laboratóriumában.
Az orosz rakétahajtóműhöz hasonlóakkal a 2000-es évek elejéig Amerikában nem igen találkozhattak a mérnökök, Kuznyecov és munkatársai azonban már 1960 környékén tudták, milyen fémötvözetekre és gyártástechnológiára van szükség ahhoz, hogy a folyékony oxigén és kerozin keveréke, valamint az égéstermékek ne károsítsák a hajtómű égésterét, fúvókáját, illetve az üzemanyagutánpótlást biztosító turbópumpát.
Elaltathatta az aggodalmakat, hogy 2013-ban és 2014-ben az Antares négy sikeres küldetést is lebonyolított, azonban az ötödik, nevezetes októberi felbocsátásnál a hajtómű mindössze hat másodperccel az indítást követően katasztrofálisan meghibásodott, és a rakéta visszazuhant a kilövőállás felé, majd a földet érést megelőzően biztonsági rendszere felrobbantotta.
Az eddigi vizsgálatok szerint valószínűleg az egyik hajtómű turbópumpája mondta fel a szolgálatot, azonban még nem jelenthető ki teljes biztonsággal, hogy valóban a fém öregedése okozta a bajokat. Mindenesetre az Orbital a baleset után kivonta a forgalomból az AJ26-osokat, és új hajtóművek után néz, addig pedig más cégek szolgáltatásait veszi igénybe ahhoz, hogy saját gyártású Cygnus teherűrhajóit eljuttassa a Nemzetközi Űrállomásra.
Az Orbital Sciences végül nem is jött ki olyan rosszul a helyzetből, ugyanis szerződése szerint akkor is megkapja a kialkudott díj 80%-át, ha a hordozórakéta a felbocsátás során felrobban. Emellett a cég üzleti adatai szerint - jóllehet még csak két sikeres felbocsátás történt meg a vállalt nyolcból - a szerződésben ígért 1,9 milliárd dollár nagyobb részét már magáénak tudhatja.