Amikor az ember belélegzi a levegőben úszó mikroszkopikus molekulákat, azok az orrüreg mélyén meghúzódó specializált sejtekre, úgynevezett olfaktorikus receptorokra kerülnek. Ezek az idegsejtek elektromos jelekké alakítják a molekulák kémiai jelét, és továbbküldik az agyba. Ott olyan áramköröket aktiválnak, amelyek segítségével „felcímkézhetjük” a szagokat: virágillat, sült szalonna vagy büdös kutya.
A kutyák – akárcsak az emberek – sok milliónyi mikroorganizmusnak adnak otthont a bőrükön és a szőrükön. Ezek között számtalan, szaganyagot kibocsátó élőlény akad. A szag főleg a szőrzetben élő baktériumok és élesztőgombák által kiválasztott anyagokból származik.
Ezek állandóan jelen vannak. Akkor mégis miért lesz sokkal büdösebb a vizes kutya, mint a száraz?
Száraz állapotban ezek a mikroszkopikus váladékszemcsék szagtalanok (legalábbis az emberek számára). A víz azonban felbontja azokat a kémiai kötéseket, amelyek összetartják ezeket a parányi váladékszemeket, és áporodott szagú molekulák ködfelhője jut a levegőbe.
Ahogy a víz párolog, megnöveli a relatív páratartalmat a kutya közvetlen környezetében. A nedves levegő több molekulát (a meleg, nedves levegő meg még többet) tud felvenni, mint a száraz, és a levegőben lévő szagmolekulák nagyobb koncentrációban erősebben ingerlik a szaglóideg-végződéseket. Ezért érezzük sokkal büdösebbnek az ázott kutyát, mint a szárazat.