Alekszandr Vasziljevics Kolcsak Szentpéterváron, 1874. november 4-én látta meg a napvilágot egy nagy múltú katonacsalád sarjaként. A családi tradíciókat folytatva 1894-ben kiváló eredménnyel végezte el a cári haditengerészeti akadémiát.
Az ifjú Kolcsak nem csak tehetséges tengerész, hanem komoly tudományos érdeklődéssel is megáldott fiatalember volt, aki az 1900-1903-as orosz északi-sarki kutatóexpedícióban hidrológusként vett részt. A sarkvidék iránt vonzalmának köszönhetően a majd három évig tartó, 1908 és 1911 közötti arktiszi tudományos expedíciónak szintén tagjává lett.
Haditengerészeti pályafutásában az 1904-1905-ös orosz-japán háború jelentette a tűzkeresztséget, amelyben egy torpedóromboló kapitányaként tüntette ki magát, Port Arthur 1905-ös védelméből pedig ütegparancsnokként vette ki részét.
Az első világháború kitörése után Kolcsak, ím már sorhajókapitányi rangban az orosz balti-tengeri flotta zászlóshajójának parancsnoki tisztét látta el. A tehetséges haditengerész gyorsan emelkedett a ranglétrán, 1916-ban a cár a frissen előléptetett ellentengernagyot a fekete-tengeri flotta élére nevezte ki főparancsnoknak. A történelem egyre kiszámíthatatlanabb forgószele azonban Kolcsak admirálist is eléri; 1917 júniusában leszerelik, és elmozdítják a flottától.
Az oroszországi forrongást aggodalmasan szemlélő és II. Miklóshoz feltétlenül hű, monarchista meggyőződésű tengernagy ellenségesen tekint Lenin és a bolsevikok erőszakos lázítására. Az 1917. november 7-i bolsevik puccs, vagy ha úgy tetszik forradalom után, Kolcsak a szervezkedő bolsevikellenes erőknek ajánlja fel szolgálatait.
1918 októberében az Omszkban székelő antibolsevik kormány hadügyminiszterének nevezik ki. Kolcsak elégedetlen az ellenkormány szerinte tehetetlenkedő tevékenységével, ezért 1918 novemberében átveszi a hatalmat, és Oroszország főkormányzójának nevezteti ki magát. Intenzív szervezőmunkába kezd, és néhány hónap alatt ütőképes hadsereget állít fel.
Kolcsak legfőbb célja a Vlagyimir Iljics Lenin vezette bolsevik párt uralmának megdöntése, és a monarchia visszaállítása Oroszországban.
A bolsevikok ellen több csoport is szervezkedik; az 1917 és 1922 között tomboló véresen kegyetlen belháborúban északnyugaton az I. világháború egyik legtehetségesebb cári tábornoka, Nyikolaj Nyikolajevics Jugyenics altábornagy, délen és a Krím vidékén az ellenforradalmi fehér erők vezetőjének tekintett Pjotr Nyikolajevics Vrangel báró, míg az Uráltól keletre Kolcsak admirális.
Kolcsak 1919 márciusában az Antant támogatásával offenzívát indít, amelynek legfőbb célja, a vörös haderő megsemmisítése. A támadó hadműveletek eleinte töretlenül haladnak, és Kolcsak egységei elérik a Volgát, ami komoly nyugtalanságot okoz a Kreml új urainak.
Lev Davidovics Trockij, Lenin harcostársa veszi kézbe a Vörös Hadsereg irányítását. Trockij fáradságot nem ismerve és eszközökben nem válogatva, 2 millió 300 ezer főből álló haderőt állít ki, és ezt vetik be a fehérek ellen.
A jelentős létszámfölényben lévő bolsevikok ellentámadása 1919 végére Irkutszkig szorítja vissza Kolcsak fokozatosan demoralizálódó és egyre jobban zsugorodó haderejét. 1920 januárjában az admirális lemond minden tisztségéről, és szövetségese, az Antant védelmét kéri. A tengernagyot korábban hangzatosan támogató Anglia és Franciaország azonban megtagadja a menedékjogot, és Kolcsakot átadják a Csehszlovák Légiónak. A brit oroszlán nem volt kegyesebb a szerencsétlen sorsú II. Miklós cárhoz, és családjához sem.
Noha még Lenin is hozzájárult volna a cári család emigrációjához, az angol uralkodó és kormány elutasító nyilatkozata megpecsételte a cári család sorsát. A csehek az admirálist az eszer-mensevik ellenkormány képviselőinek adják át, akik Kolcsakot házi őrizetbe vetik.
Amikor a bolsevikok elfoglalják Irkutszkot, kezükbe kerül gyűlölt ellenfelük, Kolcsak admirális. A tengernagyot 95 éve, 1920 február 7-én végezték ki. Az orosz belháború a bolsevikok teljes győzelmével ért véget, Európában 1920-ban, Vrangel csapatainak a Krímről történt evakuálásával, a Távol-keleten pedig 1922-ben.