A parazita életmódot folytató darazsak kifejlett egyedeit elnézegetve látszólag nem sokban különböznek a többi darázsfajtól. Hátborzongató egyediségük a szaporodáskor domborodik ki. Ezek a rovarok ugyanis nem fészket építenek, hanem egy másik élőlény testébe petéznek. A lárvák a gazdában kelnek ki, majd belülről felfalva a szerencsétlenül járt állatot, a Nyolcadik utas a halál űrlényéhez hasonlóan kirobbannak annak testéből. A folyamat zökkenőmentessé tételéhez persze szükséges a célpont lefegyverzése is, ezt az élősködők úgy érik el, hogy valahogyan manipulálják az áldozat viselkedését. Az „elmetrükknek” köszönhetően a gazdafaj vagy szabályosan transzba esik, vagy testőrré változva védelmezi a rá bajt hozó gonosztevőt.
Ez a védelmező-védelmezett viszony figyelhető meg egy darázsfaj, a Dinocampus coccinellae és gazdafaja, a katicabogár (Coleomegilla maculata) között. A darázs peterakásra specializálódott fullánkjával a petét a katica testébe juttatja. A lárva a bogárban kel ki, majd nagyjából húsz nap múlva előbújik és a katica lábai között bebábozódik.
A történet ezen a ponton kezd igazán érdekessé válni: ahelyett, hogy revansot venne a testét eltérítő rovaron, vagy egyszerűen csak otthagyná, a katicabogár hűséges szolgaként őrzi a bábot egészen addig, míg a kifejlett darázs ki nem kel belőle. Ezt követően viszont az egykori testőr varázsütésszerűen magához tér, és mintha mi sem történt volna, folytatja addig megszokott életét.
Egészen mostanáig a kutatók nem tudták, hogyan változtatja a D. coccinellae a katicabogarat engedelmes rabszolgává. Ezúttal viszont egy nagyon érdekes felfedezést tettek, ami válaszként szolgálhat: a darázs szoros szövetségben van egy szimbionta RNS-vírussal. Kettejük „együttműködésének” eredménye lehet a katica idegrendszerének eltérítése.
A francia és kanadai kutatók a korábban ismeretlen RNS-vírust D. coccinellae Paralízis Vírusnak (röviden DcPV-nek) keresztelték el. Ahhoz azonban, hogy a sejtparazitát százszázalékosan a darázshoz kössék, egyértelmű bizonyítékokra volt szükség: a vírusnak jelen kell lennie a felnőtt parazita petefészkében, át kell jutnia a gazdafajba, amikor a petézés történik, végül pedig jelen kell lennie az irányítandó rovar idegszöveteiben, amikor annak viselkedés megváltozik. A kutatók sikeresen bizonyították, hogy a vírus a kulcsjátékos a katica testőrré válásában.
A testőrviselkedés tulajdonképpen az idegrendszer rendellenes működése: a gazdaállatot részleges bénulás és remegés keríti hatalmába. Utóbbi vagy a bénult állapot miatti védekező magatartásból ered, vagy a neuronok abnormális aktivitása váltja ki a csapkodó mozdulatokat. Bármi is legyen az igazság, az idegszövet vizsgálata során az axonokban elváltozásokat mutattak ki, melyek a szakértők véleménye alapján a DcPV és nem a darázs mérgének számlájára voltak írhatók.
„Eredményeink azt sugallják, hogy a katicabogár viselkedésének drasztikus megváltozását nagy valószínűséggel a vírus cerebrális ganglionban (más szóval a rovar agyában) történő szaporodása okozza és nem a darázs által termelt méreganyag” – magyarázták a tanulmány szerzői. Ha igazuk van, akkor egy biológiai fegyvert alkalmazó élősködővel állunk szemben.
A darazsak petefészkének vizsgálatakor parányi víruscsomagokat találtak, melyek csak arra várakoznak, hogy a petékbe kerüljenek. A tojásokban azonban csak nagyon kis mennyiségben mutatták ki a vírust. A sejtparazita igazán akkor kezd el rohamléptekben duplikálódni és terjedni, amikor a pete kikel a gazdaállat testében. A darázslárva kiszabadulásakor a DcPV már nagy mennyiségben jelen van a katicabogárban.
Az áldozat immunrendszere azonban nem tétlen, folyamatosan dolgozik a vírus ellen. Az immunműködés külsőleg a neurális duzzanatokban és testőrmagatartásban nyilvánul meg. Előbb-utóbb a katica szervezete nyerni fog és újra normális bogárrá válhat – feltéve, ha túléli az élősködő lárva okozta traumákat, ami csak az esetek huszonöt százalékában következik be.
Nem ez az első tanulmány, amely a parazita darazsak manipulatív képességeit vírusokkal hozza összefüggésbe. Ezekben az esetekben viszont teljesen más jellegű és viselkedésű sejtparazitákról beszélhetünk. Miközben a lárva növekszik a gazdaállat testében, az úgynevezett Polidnavírusok annak immunrendszere ellen harcolnak. Az, hogy a Polidnavírusok pontosan milyen szerepet töltenek be – ha betöltenek egyáltalán – a viselkedésszabályozásban, nem tudni. A legtöbb esetben ráadásul elveszítik vírusokra jellemző tulajdonságaikat, fontos fehérjéik a darázsgenom részévé válnak.
A Dinocampus coccinellae fajban viszont nincsenek semmilyen formában Polidnavírusok. Ellenben teljesen működőképes RNS-vírusként ott lappang benne a DcPV, mely nem csupán a katicába, hanem a darázsszülőn keresztül a petébe, az abból kikelő lárvába, majd a lárva kifejlődésével – ha az nőstény – annak petefészkébe is át tud jutni.
A fent vázolt horrorfilmbe illő mechanizmust a meggyőző bizonyítékok ellenére továbbra sem szabad készpénznek venni, vannak ugyanis még bőven kérdések. Nem ismert például, hogy miként hat a vírus, ha a darazsak szerepét kiiktatva, izolálva juttatják a gazdaállatba. Szintén nem tudni, hogyan van ilyen tökéletesen összehangolva a lárvák kikelése és a vírus gazdaszervezetben történő terjedése. Az is további vizsgálatok tárgyát képezi, hogy a parazitának egyáltalán szüksége van-e a kórokozóra az életben maradáshoz.