Kalap, oldaltáska, ostor és revolver. Valahogy így képzeljük el az igazán nagy régészeket, és bár a mindennapok máshogy festenek, az ásatások hangulata valóban izgalommal fűtött, izzadságos és rendkívül kalandos.
A felfedezés öröme, a múlt darabkáinak összeillesztése és a szépen lassan kirajzolódó történetek teszik olyan vonzóvá ezt a szép tudományt mind a mai napig.
Következzen egy meglehetősen szubjektív top 10-es összeállítás azokról a régészekről, akik kutatásaikkal és tabudöntögető elméleteikkel alapvetően meghatározták a tudományág fejlődési irányát.
A tudományok történetében gyakran a legegyszerűbb, józan gondolkodással belátható elméletek jelentették a legnagyobb előrelépéseket.
Ilyen C. J. Thomsen (1788 – 1865) dán kutató háromkorszakos felosztása is, ő egész egyszerűen kikövetkeztette, hogy az őskori tárgyak között látható kő-, bronz- és vaseszközök egymástól időben is eltérő korok tanúi.
Ebből egy fejlődési sort állított fel, és az európai őstörténet felosztására a kőkorszak, bronzkorszak és vaskorszak megjelöléseket javasolta. Felvetése triviálisnak tűnik, saját korában viszont a „hoppá, tényleg” érzését keltette a tudósokban, és ez a felismerés alapvetően meghatározta az anyagokról és korszakokról való gondolkodást a következő évtizedekben.
Az ókori római Pompeji a világ egyik legismertebb régészeti lelőhelye, évről évre turisták ezrei keresik fel. Nincs is talán annál félelmetesebb és halandóságunkról elgondolkodtatóbb látvány, mint a mindenütt látható, gipszbe öntött holttestek, az egykori tömeges tragédia utolsó, kimerevített pillanatképei.
Ezt az élményt elsősorban Giuseppe Fiorellinek (1823–1896) köszönhetjük, aki nemcsak precíz ásatási munkával tárta fel a várost, renoválta a csodálatos falfestményeket, megerősítette a falakat és a tetőket, hanem rájött, ha a vulkáni tufában lévő üregeket gipsszel tölti ki, akkor valójában az elbomlott emberi és állati porhüvelyek eredeti formáját tudja visszaadni.
Manapság átlátszó üveggyapottal teszik ugyanezt, hogy az üregekben megmaradt csontok is láthatóak legyenek.
Szarkasztikus régészek azt szokták mondani, hogy Schliemann legnagyobb felfedezése nem Trója, hanem Wilhelm Dörpfeld (1853–1940) volt.
A fiatal kutató ugyanis Trójában kezdte a pályafutását,
de messze túlnőtte Arthur Schliemannt,
akit ma már inkább remek, korát megelőző marketingesnek gondolunk, semmint megbízható tudósnak.
Dörpfeld többek között rendet rakott a trójai rétegek értelmezésében, és gyakorlatilag máig a régészeti sztratigráfia (egymásra rakódott régészeti rétegek kutatása) egyik legnagyobb alakjának tartjuk.
Schliemann halála utána folytatta Trója kutatását, egészen precíz módon, nagy hangsúlyt fektetve a rétegekre, a bennük talált kerámiákra és egyéb leletekre. Mindezzel nagyon is modern, korát megelőző kutatói hozzáállást mutatott.
A remek üzleti érzékkel megáldott Schliemann kutatásait sok ponton kiigazította, bár ő ettől nem lett annyira híres, mint egykori főnöke, aki megtalálta a Homérosz által megénekelt legendás várost.
Flinders Petrie (1853–1942) az egyik első olyan régész volt, aki nem csak kincskereső szándékkal állt hozzá a feltárásokhoz.
Minden apró tárgyat fontosnak tartott, és aprólékosan dokumentált.
Olyan teljes értékű publikációkat adott közre, amelyeket mind a mai napig megirigyelhetnek a régészek. Egyiptomi és palesztinai ásatásain együtt dolgozott a feleségével.
Számos világhírű leletet hoztak a felszínre, amelyeket saját szeriációs módszerrel datáltak és rendszereztek. Petrie gyakorlatilag az összes jelentősebb egyiptomi lelőhelyen végzett kutatásokat, és egészen a legutóbbi időkig az ő felméréseit használták a régészek a gízai fennsíkon, a piramisok kutatásánál.
Howard Carter (1874–1939) az egyik legismertebb és leghíresebb régész a világon, Tutanhamon sírjának megtalálója.
Többek között Flinders Petrie-től is tanult régészetet, egyetemre sosem járt.
Remek kézügyességének köszönhette, hogy Egyiptomban feliratokat másolt, és szépen lépkedve a régészek ranglétráján végül Lord Carnarvon támogatásával saját ásatásokat vezetett a Királyok Völgyében, ahol az utolsó ásatási évadban bukkant rá a leghíresebb egyiptomi leletegyüttesre, Tutanhamon fáraó sírjára.
Legnagyobb tette azonban nem ez volt, hanem az, hogy ahelyett, hogy sírrabló módjára, robbanóanyagokkal nekiesett volna a sírnak, és kifosztotta volna azt, aprólékos munkával mindent feljegyzett, és a régészet történetében szinte elsőként fotóval dokumentált minden eseményt és tárgyat a feltárás során.
Bár munkáját így is sokan kritizálják, de nem szabad elfeledkeznünk róla, hogy kortársaihoz képest kiemelkedő teljesítményt nyújtott, hite és kitartása ugyancsak megbecsülésre méltó.
Gertrude Bell (1868-1926) élete valódi kalandregény, szinte hihetetlen, hogy abban a korban, amikor a feminizmusnak még legfeljebb csak lágy szellői fújdogáltak, ez a hölgy férj nélkül, szabadon és függetlenül kalandozott, kutatott a Közel-Keleten.
Politikai kapcsolatai és befolyása révén részt vállalt Irán megalapításában, komoly diplomáciai karriert futott be, de a hegymászás rajongói is ismerhetik a nevét, mivel számos hegyi útvonalnak ő jelölte ki a csapását.
Életének nagy szerelme azonban mindig az archeológia volt, szokás a mezopotámiai régészet anyjaként is emlegetni.
Nemcsak számtalan ásatása miatt, hanem a Bagdadi Múzeum és az iraki angol régészeti iskola megalapításában vállalt szerepéért is, amellyel nagymértékben hozzájárult a közel-keleti régészet modernizálásához és ismertté tételéhez.
Angliában a mai napig szabályosan rajonganak ezért a hölgyért, nem véletlen, hogy Nicole Kidman főszereplésével a közelmúltban játékfilm készült az életéről, amelyet az év elején mutattak be.
Dorothy Garrod (1892 – 1968) nemcsak a régészet, hanem a nőtörténelem egyik nagy alakja is, hiszen ő volt az első női professzor a patinás Cambridge-i Egyetemen, ez az intézmény pedig a mai napig sem a nemek egyenlő megoszlásáról híres.
Az iraki és palesztinai ásatásai a Közel-Kelet legfontosabb feltárásai közé tartoznak, többek között olyan fosszíliák megtalálását és elemzését köszönhetjük neki, amelyek a Homo sapiens és a Neander-völgyi ősember kapcsolatát segítettek tisztázni.
A Natúf-kultúra felfedezésével – ezt ma már az első földművelő társadalmak előfutárának tekintünk –, olyan kérdéseket vetett fel, amin mind a mai napig rágódnak a régészek.
Sir Gordon Childe (1892 – 1957) az egyik legnagyobb hatású elméleti régész, aki számtalan vaskos könyvvel örvendeztette meg a régészhallgatókat. Legfontosabb elmélete a következőképpen foglalható össze: a kultúra a Közel-Kelet felől terjedt Európába. Így a Közel-Kelet archeológiai emlékei időrendi keretet adhatnak az ősi európai kultúráknak is, azzal a kiegészítéssel, hogy a kulturális hatások különböző elemei kis késéssel és kevésbé látványos módon jelentek meg Európában.
Ezen kívül Childe használta először a neolitikus forradalom és a városi forradalom kifejezéseket azokra a nagy életmódbeli változásokra, amelyek az emberiség történetében megjelentek.
Bár elméleti téziseit gyakorlatilag sorra megcáfolták és szétszedték a II. világháború után, mégis a régészeti tudomány egyik legnagyobb, ha nem a legnagyobb gondolkodója volt, aki olyan alapvető kérdésekre kereste a választ, amelyek mind a mai napig a viták kereszttüzében állnak: mi a kultúra, mi a régészeti kultúra, és hogyan terjedhettek szét az egyes kultúrák elemei szerte a világon?
De az az alapkérdés is foglalkoztatta, hogy megfigyelhető-e valami egyetemesség a kultúrák fejlődésében.
Lord Colin Renfrew (1937 –) a ma élő egyik legnagyobb hatású archeológus, aki Paul Bahn-nal közösen alkotta meg a „Szürke Bibliát” vagyis a régészek alapvető kézikönyvét (Régészet. Elmélet, Módszer, Gyakorlat, Budapest 2005.). A mai régészgeneráció is ezen nevelkedik a világ minden egyetemén.
Talán az egyik legnagyobb hatású könyve „A Civilizáció előtt” (magyarul 1995-ben jelent meg), amelyben többek között Gordon Childe és a 20. század régészeti gondolkodásmódját bírálja felül az új természettudományos módszerek tükrében, vagyis épp azt a tézist, hogy Európa őstörténeti kultúrája majdnem minden fontos vívmányát a közel-keleti kultúráktól vette volna át.
Bemutatja, hogy a természettudományos vizsgálatoknak köszönhetően ma már egyáltalán nem gondoljuk úgy, hogy minden előrelépés Keleten történt.
Sőt, a nyugat-európai megalit kamrasírok régebbiek, mint az egyiptomi piramisok, a rézművesség a Balkán belső részén korábban alakult ki, mint mondjuk Görögországban, és Európában önállóan fejlődhetett. Valamint Stonehenge és a hozzá hasonló európai építmények nem a mükénéi civilizáció hatására jelentek meg,
ugyanis jóval korábbiak.
A Leakey család már önmagában külön kutatás tárgya lehetne, hiszen hihetetlen, hogy egyetlen família hogyan tudott ennyi lenyűgöző képességekkel megáldott antropológus-régészt adni a világnak. Az utóbbi 70-80 évben e család különböző tagjai határozták meg az őstörténeti régészeti és antropológiai kutatásokat.
Az egész Harry Leakey-vel kezdődött, aki misszionáriusként élt Kenyában feleségével és fiával, ahol napjait többek között a Biblia kikuju nyelvre fordításával töltötte.
Fia, Louis így szükségszerűen afrikaiak között nőtt fel, döngölt agyagpadlós, nádtetős házikóban élve, és folyékonyan beszélve a helyiek nyelvét. Valahogy ez az egyszerű közeg keltette fel érdeklődését a helyiek eredettörténete iránt.
Megrögzött evolucionista volt, és hívő keresztény.
Az ő gondolkodásmódjában ugyanis ez a két dolog nem mondott ellent egymásnak, felfedezéseiről ezt írta:
„Semmi, amit eddig találtam, nem mond ellent a Bibliának. Csak a véges elméjű ember érti félre a Bibliát."
Második feleségével, Maryvel egy amerikai romantikus filmbe illő módon szerettek egymásba, és tettek világhírű, közös felfedezéseket Tanzániában.
Később, mint majdnem minden Közel-Keleten dolgozó régész, ő is végrehajtott hatóságoktól kapott kémfeladatokat, de ez nála ugyanúgy, mint a kutatók nagy részénél, kényszer volt.
Fiaik, Jonathan és Richard, majd Richard felesége, Maeve, továbbá lányuk, Louise és még sokan mások csatlakoztak a kutatómunkához.
Amit ma a korai emberekkel kapcsolatban tudunk, azt majdnem mind e család felfedezéseinek köszönhetjük.
Egyébként Louis Leakey volt a mentora a csimpánzokat vizsgáló Jane Goodallnak, illetve Dian Fossey etológusnak, a gorillák világhírű kutatónőjének is.
(Az összeállítást Pabeschitz Virág ókorszakos archeológus, az egyiptomi Giza Plateau Mapping Project nemzetközi régészeti expedíció tagja készítette.)