Az Anjou-ház emléke úgy él a magyar történelmi hagyományban, mint Magyarország egyik legdicsőségesebb korszakának királyi dinasztiája.
Ez a vélekedés nem is alaptalan, hiszen uralkodásuk alatt, a 14. században az ország befolyásos európai nagyhatalommá nőtte ki magát; Magyarország erős központi hatalommal, szilárd pénzzel, és sikeres külpolitikával rendelkező, messze földön respektált királysággá vált az Anjouk liliomos zászlaja alatt.
A dinasztiaalapító I. Károly (1288 – 1342) trónra kerülése azonban Shakespeare királydrámáit idéző, cselszövésekben, fortélyos alkudozásokban és küzdelmekben gazdag évtizedet felölelő folyamat volt.
Az Árpád-házzal is rokonságban álló ifjú nápolyi királyi herceg, Anjou Martell Károly király és Habsburg Klemencia elsőszülött fia, III. András, az utolsó Árpád-házi király 1301 januárjában bekövetkezett hirtelen halála után „szállt be” a magyar trón megszerzéséért vívott küzdelmekbe. ( I. Károly, vagy népszerű nevén Károly Róbert V. István dédunokája volt, annak leánya, Mária révén.) III. András halálhíre után, a Spalatóban (ma Split, Horvátország) tartózkodó Károlyt hívei Esztergomba vitték.
Károly királyi ambícióit elsősorban a délvidéki tartományurak, a Frangepánok, a Subicsok, Babonicsok, valamint Csák Ugrin, Mihály zágrábi püspök, és Bicskei Gergely esztergomi érsek támogatták.
Ennél is sokkal lényegesebb volt azonban, hogy VIII. Bonifác pápa személyében valóban nagyhatalmú patrónusa akadt,
aki minden követ megmozgatott pártfogoltja királlyá választásához. Mindezek ellenére, a királyság megszerzése majd egy évtizedig (1301 -1310) tartó, történelmi kalandregények lapjait idéző küzdelemnek bizonyult Károly számára.
1301 májusában Gergely érsek, a szigorú magyar közjogi hagyomány mellőzésével, egy maga által fabrikált koronával Károlyt sietősen királlyá koronázta Esztergomban. ( A magyar közjogban az számított törvényes királynak, akit az országgyűlés királynak megválasztott, majd az ősi koronázó városban, Székesfehérváron,felkenése után a Szent Koronával királlyá koronázták.) A többségben lévő főúri ellenpárt az „ország szabadságának sérelme” miatt azonban nem ismerte el Károly - közjogilag finoman szólva is vitatható - királyi címét.
A „nemzetes rendek, bárók, és zászlós urak” Károlyt trónbitorlónak nyilvánítva II. Vencel cseh királynak ajánlották fel a Szent Koronát. (Vencel szintén Árpád-házi rokonnak számított, lévén IV. Béla dédunokája.)
A cseh és lengyel korona birtokosa fiát, az ifjabb Vencelt, a 12 éves trónörököst ültette a neki kiszemelt trónusra. Az ifjú Vencelt annak rendje és módja szerint, 1301. augusztus 27-én Székesfehérváron a Szent Koronával - közjogilag érvényes módon – magyar királlyá koronázták.
Ha azonban azt gondolnánk, hogy ezzel véget is ért a trónviszály, nos, csak ekkor kezdődött el igazán.
Sem Károly, sem pedig fő-fő patrónusa, VIII. Bonifác pápa – tegyük hozzá, hogy a magyar történelem nagy szerencséjére – nem hagyták annyiban az ügyet.
A pápai bullával legátussá kinevezett és Magyarországra érkezett Nicolo Boccasini bíboros egyik első teendője a nyakas, Vencel-párti budaiak egyházi tilalom alá helyezése volt.
Úgy gondolta, ezzel majd jobb belátásra bírja a renitenskedő Vencel híveket. Ők sem voltak azonban restek, ugyanis Peterman bíró és Tót Márton esküdtek rábeszélésére egy Lajos pap nevű egyházfi viszonzásként a Károly-párti püspököket, sőt, magát a pápát is kiközösítette.
Károly ezek után sereggel vonult Buda alá, hogy lovagjai kardjával bírja távozásra a királyi méltóságban magát szemmel láthatóan jól érző Vencelt. Az 1302 szeptemberében lezajlott ostromkísérlet azonban sikertelenül végződött, Vencel Budán maradt, Károly pedig kénytelen volt dolgavégezetlenül visszavonulni.
II. Vencel, hogy fiát támogassa, Károly és a pápa ellenében szövetséget kötött IV. (Szép) Fülöp francia királlyal,
aki többek között azzal írta be nevét a történelembe, hogy 1307-ben puccsszerűen felszámolta a templomos lovagrendet, a lovagok mesés kincseinek megkaparintása céljából.
De ez ekkor még a jövő zenéje volt, hiszen csak 1303-ban járunk.
VIII. Bonifác május 31-én pápai bullával Károlyt ismerte el királyként, egyidejűleg hatalmi szóval eltiltotta Vencelt a királyi cím viselésétől és az uralkodói jogok gyakorlásától, IV. Fülöpöt pedig kiátkozta az egyházból. A kevéssé istenfélő francia király sem maradt adós a válasszal; 1303 szeptemberében a király katonái Anagni városában rátámadtak a pápára, a kíséretét lekaszabolták, és magát az egyházfőt is olyan súlyosan megsebesítették, hogy október 11-én belehalt sérüléseibe.
Károly feltétlen híve,Gergely esztergomi érsek, a pápai kíséret tagjaként szintén életét vesztette a merényletben.
1304-ben II. Vencel seregei élén betört Magyarországra, elfoglalta és kifosztotta Esztergomot,
majd fiával és a koronázási ékszerekkel együtt visszavonult Prágába.
Károly ekkor Rudolf osztrák, illetve Ottó bajor herceggel, valamint az ország leghatalmasabb földesurával, Csák Mátéval kötött szövetséget királyi hatalmának elismertetésére. A szövetség pikantériája, hogy Ottó átállt Vencel oldalára, majd miután II. Vencel hirtelen elhunyt, fia Ottó javára lemondott a magyar koronáról, 1305 októberében.
Az Ottót támogató élesen Károly ellenes főurak, a Borsák és Ákosok támogatásával kalandos úton Magyarországra érkezett bajor herceget 1305. december 6-án Székesfehérváron magyar királlyá koronázták.
Ottó azonban nem sokáig örvendezhetett Szent István koronájának, ugyanis amikor 1307 tavaszán leánykérőben járt Erdélyben, Kán László vajda elfogatta az arára vágyó királyt.
Ottó ugyan kiszabadult, de szégyenszemre koronáját vesztett királyként volt kénytelen hazautazni,
a koronázási ékszereket ugyanis László vajda elkobozta tőle.
1307-ben a pápai udvar ismét diplomáciai offenzívába fog az ambiciózus Anjou sarj királyi hatalmának legalizálására. Tamás esztergomi érsek, az új pápa, V. Kelemen támogatásával az Udvardra összehívott tartományi zsinaton Károly elismerésére szólította fel az ellenálló rendeket és az egyházi méltóságokat.
Nyomatékul megfenyegette a rebellis főurakat, hogy ha továbbra is ellenkeznek, úgy az egész országot egyházi tilalommal sújtja. Mindezek után az 1307. október 10-re Rákosra összehívott országgyűlés Károlyt annak rendje és módja szerint királlyá választotta.
Csakhogy a legbefolyásosabb méltóságok, köztük Csák Máté, a Kőszegiek, és Kán László erdélyi vajad nem jelentek meg a királyválasztáson, és hűségesküt sem tettek Károlynak.
Ráadásul, a Szent Korona továbbra is László vajda birtokában volt.
Ezért a pápa 1308 tavaszán Magyarországra küldte Gentilis bíborost, a kitűnő diplomatát, hogy oldja meg a helyzetet.
A főurak közül Gentilis először Csák Mátéval jutott egyezségre, aki letette a hűségesküt Károlyra.
Az ügyes főpap tárgyalásainak eredményeként 1309. június 4-én
Károly korábbi legelszántabb ellenfelével, Kőszegi Henrikkel is létrejött az egyezség.
Mindezek után 1309. június 15-én Tamás esztergomi érsek a budavári Nagyboldogasszony templomban ünnepélyes körülmények között immár második alkalommal helyezett koronát Anjou Károly fejére.
Csupán egyetlen apró szépségpöttye volt a grandiózus ceremóniának; most is csak egy erre az alkalomra készített abroncskorona került Károly szent olajjal megkent homlokára.
Minden jó, ha jó a vége –tartja a bölcs közmondás. Károly törvényes királlyá válási folyamatában már csupán egyetlen akadályt kellett elhárítani, vissza kellett szerezni a Szent Koronát a makacs erdélyi vajdától.
Miután Gentilis ékes szavakkal nem tudta jobb belátásra bírni a renitenskedő főurat, egy másik, a középkorban igen hatékony eszközhöz nyúlt; 1309 karácsonyán kiközösítette a vajdát.
A pokol tüzétől és az elkárhozástól való félelem jobb belátásra bírta Kán Lászlót,
aki 1310 április 8-án Szegeden hűséget esküdt Károlynak, egyben visszaszolgáltatta a Szent Koronát is. Ezzel minden akadály elhárult annak az útjából, hogy Károlyt immár harmadszor, de most már közjogilag is hibátlan módon megkoronázzák.
1310. augusztus 27-én a királyi hatalmat 1308-tól már ténylegesen is gyakorló Károly fejére immár harmadszor került korona, de ez alkalommal a magyar államiságot megtestesítő Szent Korona képében. Károly hosszú küzdelme a trón megszerzéséért ezzel véget ért, és megkezdődött a magyar történelem egyik legdicsőségesebb korszaka.