Még pislogtak a csillagok az égbolt indigókék kárpitján, amikor a hatalmas Akagi repülőgép-hordozó narancsszínű fényárban úszó fedélzetén az eligazító teremből kirajzó pilóták gépeikhez rohantak.
Tomonaga százados, mielőtt kilépett volna a fedélzetre, szertartásosan meghajolt az anyahajó ereklyetartója előtt.
A hajnal csendjét a kékes füstöt okádva életre kelő repülőgépmotorok dübörgése oszlatta szét.
Az egymás után beindított motorok hangorkánja betöltötte a levegőt.
A kipufogó csövekből előtörő apró kék lángnyelvek tűzijátéka közben a fehér inget és sortot viselő fürge szerelők rutinos mozdulattal húzták el a féktuskókat a gépek kerekei alól.
A parancsnoki hídon Csuicsi Nagumo altengernagy, Pearl Harbor győztese szertartásos ünnepélyességgel nézte a felszállás előtti lázas készülődést.
A nagy eseményre a magas lázzal ágynak esett Genda sorhajókapitány, a csapásmérő flotta "agytrösztje" és Nagumo admirális jobbkeze is betoppant a hídra. Pontban hajnali 4 óra 30 perckor a híd mellvédjén álló jelzőtiszt lecsapta a kezével magasba tartott fehér zászlót.
Tomonaga százados, kötelékparancsnok megigazította a homlokára kötött, és a felkelő nap szimbólumát viselő kendőt, behúzta a kabinfedelet, majd ütközésig előretolta a gázkart.
A Zéró üveghangon üvöltő motorral, egyre jobban gyorsulva végigszáguldott a repülőfedélzeten. A százados, miközben hátrahúzta a botkormányt, rövid pillantást vetett a fedélzet szélén felsorakozott, mindkét kezét magasba emelve dörgő „banzájt” kiáltó legénységre. Mosolyogva visszaintett, majd magasba emelte gépét.
Ezzel egy időben a császári csapásmérő flotta magasabb egységei, a Kaga, a Szórjú és a Hirjú hordozók fedélzetéről is mérges darazsakként rajzottak ki az óraműpontossággal indított harci gépek. 36 Aicsi zuhanóbombázó és 36 Zéró vadászgép, valamint ugyanennyi Nakadzsima torpedóvető kúszott fel a bíborszínűre váltott csendes-óceáni égboltra, majd kötelékbe rendeződve, keleti irányba repülve hamarosan belevesztek a felkelő nap fényébe.
Megkezdődött a történelembe midway-i csataként bevonult grandiózus ütközet.
Pearl Harbor 1941. december 7-ei sokkja után hónapokig úgy tűnt, hogy nincs erő, amely feltartóztathatná a pacifikus térséget elözönlő japán császári armadát.
1942 márciusára elesett Burma, Malajzia, Szingapúr, a Fülöp-szigetek és Holland-India (Indonézia).
1942 májusában a japán haderő már Ausztrália kapujában állt, és Amerikát további érzékeny veszteségek érték a Csendes-óceánon, ugyanis japán csapatok szállták meg a stratégiai fontosságú Wake és Guam szigetét.
A felkelő nap birodalma ekkor már az Egyesült Államok nyugati határszélét jelentő Hawaii-szigetek peremvidékét tapogatta.
A dél felé törő császári flottát ugyan az 1942. május 4. és 8. között zajló korall-tengeri csatában a Frank J. Feltcher ellentengernagy parancsnoksága alatt álló amerikai flottaköteléknek sikerült feltartóztatnia, de csak súlyos áron; a Lexington repülőgép-hordozó elvesztése és a Yorktown anyahajó komoly megsérülése árán.
A Lexington kiesésével Chester W. Nimitz tengernagynak, a Csendes-óceáni Fotta főparancsnokának csak három hordozója maradt a nyomasztó fölényben lévő császári hadiflottával szemben a Csendes-óceánon.
Az Amerikát kitűnően ismerő volt harvardi diák és egykori washingtoni tengerészeti attasé, Jamamoto Iszoroku tengernagy, a császári flotta főparancsnoka, a tokiói szoldateszka forrófejűivel szemben tisztában volt azzal, hogy Japán csak rövid haladékot kapott a lassan feltápászkodó "alvó óriással" szemben.
A tengernagy úgy látta, hogy Japán céljainak eléréséhez ki kell iktatni a Pearl Harborral megtépázott amerikai flotta legveszélyesebb és sértetlenül maradt egységeit, a Csendes-óceánon állomásozó repülőgép-hordozókat. A rendkívül bonyolult, "Május hadművelet" fedőnevű grandiózus terv az egész japán flotta bevetésével kívánta elérni ezt a célt.
A kulcspont a Hawaii-szigetcsoporthoz tartozó Midway-atoll elfoglalása volt.
A Hawaii-szigetcsoport legtávolabbi tagját alkotó parányi szigetek okkupációjával Jamamoto két legyet akart ütni egy csapásra; bebiztosítani Japán további déli előrenyomulását, és megsemmisíteni az amerikai csendes-óceáni flotta hordozóit.
A terv első lépéseként június 3-án Kondo altengernagy köteléke megtámadta az északi Aleut-szigetcsoportot.
Ennek a manővernek a figyelemelterelés volt a célja a császári flotta főerőiről, amelyek május 26-án futottak ki teljes rádiócsendben.
A japán stratégák úgy okoskodtak, hogy Midway megtámadása előcsalogatja a Pearl Harborban állomásozó amerikai repülőgép-hordozókat,
amelyekkel a Nagumo altengernagy szigetet ostromló főerőitől 500 kilométeres távolságban lesben álló, Jamamoto admirális 34 egységből, köztük 8 csatahajóból és 2 könnyű hordozóból álló erői végeznek.
A kitűnőnek tűnő tervnek azonban volt egy komoly hátulütője: arra épített, hogy az amerikaiak pontosan úgy fognak cselekedni, ahogyan azt a haditerv készítői elképzelték.
A japán vezérkarnak fogalma sem volt arról, hogy a német Enigmához hasonlóan feltörhetetlennek gondolt Type 97 rejtjelező készülék szupertitkos haditengerészeti kódját az amerikaiak 1942 tavaszán megfejtették.
Ez annak a válogatott különcökből álló csapatnak volt köszönhető, amely a honolului főparancsnokság egyik alagsori helyiségébe kvártélyozta be magát az egyenruha helyett vörös színű házikabátot és nemezpapucsot viselő, csípős humorú Joseph Rochefort fregattkapitány parancsnoksága alatt.
Még a merev alakiságokat lazán kezelő Nimitz tengernagyot is megdöbbentették a Rochefort-féle birodalomban uralkodó állapotok,
amikor egyszer benyitott hozzájuk.
A szűk és koszos helyiségben vágni lehetett a füstöt, mindenhol, még a padlón is papírhalmok kupacai hevertek szanaszét, és a tengernagy valósággal fulladozott az áporodott levegőtől. "Joe, az isten szerelmére, nem veszik észre, hogy milyen büdös van itt?" - fordult a selyemköntösében kedélyesen szivarozgató Rochefort kapitányhoz.
A különc szakasz azonban teljesítette feladatát; bebizonyosodott, hogy a japán üzenetekben szereplő "AF" támadási célpont Midway, és kiderült az invázió időpontja is. Nimitz ennek ismeretében tervezte meg az ellencsapást.
A 16. és 17. "Task Force", azaz csapásmérő erő főparancsnokának kinevezett, mindig kifogástalan megjelenésű, választékos modorú, és ezért a legénysége által a háta mögött csak "istenverte úriemberként" emlegetett Frank J. Fletcher ellentengernagy a három repülőgép-hordozóból, a Honoluluban 3 nap alatt ismét bevetésre kész állapotba hozott Yorktown, az Enterprise és Hornet anyahajókból, valamint kísérőegységeikből álló flottáját Midwaytől 340 kilométerre északkeletre, a "Luck Point" kódnevű területen vonta össze.
A szerencsére pedig nagy szüksége is volt az admirálisnak; 1942. június 4-ének verőfényes reggelén minél előbb meg kellett tudnia, hol tartózkodhat az inváziós flotta.
Ady százados a kelő csendes-óceáni nap sugaraitól aranyszínűre festett gomolyfelhők között repülő Catalina hidroplánján éppen a kora reggeli kávét főzték, amikor a felhőhasadékban észrevették a kobaltkék vizet felhasító, árulkodó fehér csíkokat.
Reggel 5 óra 34 perckor adta le a jelzést a felfedezett japán erők helyzetéről, egyben figyelmeztetést is küldött: "Sok repülőgép úton, Midway felé".
Az elmúlt napok a lázas készülődés jegyében teltek el Midwayen.
A tengerészgyalogosok parancsnoka, Shannon ezredes olyan hosszú lövészárokrendszert ásatott embereivel, amelyet még Verdun védői is megirigyeltek volna az első világháborúban.
Robert Hommel őrnagy, "Szögesdrót Bob", ahogyan katonái becézték, az akadályok egészen elképesztő arzenálját telepítette a szigetre. Emberei amúgy is vad társaság hírében álltak, az arcukat sötétre festő, övükben késeket és pisztolyokat dugdosó marcona alakok sokkal inkább tűntek 18. századi kalózoknak, mintsem modern reguláris alakulatnak.
Egyikük övében hosszú csavarhúzó volt tűzve, amelynek gazdája esküdözött, hogy közelharcban ez a legjobb fegyver, amit a legkönnyebben lehet a "japcsik" bordája közé döfni.
Miután megkapták a közeledő légitámadásról szóló jelzést, Simard sorhajókapitány, a Midwayt védő erők parancsnoka azonnal riadóztatta a Keleti-szigeten állomásozó légierőt.
Utolsóként Walter Sweeny alezredes olívzöld B-17 nehézbombázói száguldottak végig mennydörögve a betonon,
és emelkedtek fel a szikrázóan kék csendes-óceáni égre. Reggel 6 óra 10 perckor észlelték az első radarjelet. "Banditák 12 angyalnál" – szállt tovább a magasba emelkedett vadászgépeknek szóló üzenet. (A pilótazsargonból lefordítva ez azt jelenti, hogy "ellenséges gépek 12 000 láb magasságban".)
Miután mindenki elfoglalta helyét a lövészárkokban, hirtelen néma csend telepedett a szigetre, amelyet csak egy-egy albatrosz gágogása tört meg. Negyed hétkor halvány párafelhőnek látszó folt jelent meg a nyugati égbolton, a támadó japán gépek közeledő köteléke.
Tomonaga százados hamar felfedezte a napfényben csillogó víztükörből kibontakozó sötét foltot, Midwayt. Az első hullámban a bombázók vízszintes támadásával nyitnak, utána a zuhanóbombázók semmisítik meg a Keleti-sziget repülőerőit, majd a Zérók mélyrepülésben szétgéppuskázzák azt, ami még megmaradt – ez volt a terv.
Nem tudhatták, hogy felkészült ellenség várja őket odalent.
Ez csak akkor derült ki, amikor pontban 7 óra 30-kor feléledt Midway légvédelme. Az elhárító tűz ugyan nem volt túl pontos, de a japán parancsnokot megdöbbentette elképesztő sűrűsége. Odalent Shannon ezredes emberei mindenből lőttek, amiből csak tudtak.
A légvédelmi ágyúkon és géppuskákon kívül a rangerek vadul üvöltözve küldték kézifegyvereikből az egyik sorozatot a másik után az ég felé, az egyik tengerészgyalogos pedig a parancsnoki épület tetején 45-ös Coltjával puffogtatott.
A bombázók felgyújtották a Keleti-sziget benzinraktárát, és találat érte a parancsnoki épületet a Sand-szigeten.
Tomonaga azonban észrevette, hogy vak célpontot támadnak, Midwayen ugyanis nem maradt egyetlen repülő sem. Reggel hétkor, amikor a kötelék visszafordult az anyahajók felé, rádión rövid üzenetet küldött a Nagumo admirálisnak: "Szükség van még egy támadásra".
Időközben nyugtalanító jelentés érkezett az Akagi hídjára a Tone cirkáló egyik felderítő hidroplánjáról, amely amerikai cirkálókat és rombolókat fedezett fel a japán erőktől 300 kilométer távolságra. A hídon lázas tanácskozás kezdődött a szükséges teendőkről.
Tomonaga jelentésének birtokában Genda sorhajókapitány azt javasolta, hogy először ismételjék meg a Midway elleni támadást.
Gendát nagyon aggasztották a szigetről eltűnt repülőerők. Mivel a közelben nincsenek amerikai anyahajók - nem is lehetnek, hiszen azoknak még Hawaiin kell állomásozniuk -, az a legjobb, ha először alapos munkát végeznek, és megsemmisítik Midway harci gépeit, amelyek nem maradhatnak örökké a levegőben.
Noha elhangzottak ellenvetések, mint mindig, Nagumo most is kedvenc hadműveleti tisztje javaslatát fogadta el, és elrendelte a második támadóhullám felkészítését. Arra, hogy hol lehetnek Midway repülőerői, 7 óra 10-kor érkezett meg a válasz.
Az egyik romboló füstcsíkot húzva és szirénáját bőgetve jelezte, hogy ellenséges repülőkötelék készül megtámadni a flottát. Ekkor érkeztek meg Simard sorhajókapitány mindenre elszánt legényei. Délelőtt fél tizenegyig összesen hat támadóhullám érte Nagumo flottáját, de minden eredmény nélkül.
A zömében újoncokból álló, nem összeszokott amerikai torpedóvetők minden hősiességük ellenére sem értek el találatokat,
és csak két gépszemélyzet élte túl a Zérókkal szemben esélytelen, ósdi Devostatorok reménytelen rohamait. Az idegesítő amerikai repülőtámadások közben, 9 óra 25 perckor újabb, nagyon nyugtalanító üzenet érkezett a Tone felderítőgépétől, amely szerint egy "anyahajónak látszó" egység csatlakozott az amerikai cirkálókhoz.
Ez felborította a Midway ellen előkészület alatt álló támadás tervét. Jamagucsi ellentengernagy, a Hiruju parancsnoka, amely az amerikai támadás miatt szétzilálódott japán hordozóktól a legtávolabbra sodródott, nyers, rövid üzenetet küldött Nagumónak:
Ajánlatos a gépek azonnali indítása!”
Ő nem törődött volna azzal, hogy a gépeket át kell fegyverezni, és még nem mindegyiket tankolták fel; azonnal támadni, és megelőzni az ellenséget, ez lenne a leglényegesebb. Nagumót most is Genda győzte meg arról, hogy a felfedezett amerikai anyahajó elleni támadást csak a gépek átfegyverzése és feltankolása után indítsák meg.
A négy repülőgép-hordozó fedélzetén lázas munka kezdődött,
a Midway elleni támadásra felkészített gépekről leszerelték a bombákat, és torpedókkal fegyverezték fel azokat. A nagy sietségben a bombákat egyszerűen csak odébb görgették a fedélzeten. Délelőtt 10 óra 20-ra úgy tűnt, mindennel rendben végeztek.
Az Akagi és a másik három hordozó szélirányba fordultak, és megkezdték az első gépek indítását, amikor az egyik figyelő matróz elnyújtott kiáltása harsant fel: "Ellenséges zuhanóbombázók a felhőrésben!".
Úgy zúdultak alá az égből, mint a halál apró fekete darazsai. Walde McClusky korvettkapitány, az Enterprise zuhanóbombázóinak kötelékparancsnoka, idegtépő keresgélés után akadt az anyahajókra akkor, amikor a benzinmérő mutatói már a nulla felé közeledtek.
Az utolsó pillanatban fedezte fel a japán flottát, és közvetlenül alattuk két hordozót.
Ne hagyd elmenni azt az anyahajót!" –
jelölte ki rádión helyettesének, Dick Bestnek a tőle jobbra és távolabb manőverező hordozót. Összerendezte századát, majd átbuktatta gépét, és sivítva zuhanni kezdett lefelé. Se légvédelmi tűz, se vadászgépek, több mint furcsa volt az anyahajó passzivitása.
Az első két kioldott bomba, sőt a harmadik és negyedik is mellé ment, fehér vízoszlopot lövellve a magasba. Majd három vakító villanás követte egymást, és az anyahajó fedélzetéről hatalmas lángoszlop emelkedett a magasba.
A fedélzeten sorra robbantak fel a bombákkal megrakott repülőgépek, a hordozó pillanatok alatt ropogva lángoló ronccsá vált.
A kegyelemdöfést a század legpocsékabb repülőjeként nyilvántartott George Goldsmith hadnagy adta meg az anyahajónak. Goldsmith hadnagy soha egyetlen találatot sem ért el a gyakorlatokon, de most bombáját mértani pontossággal a híd mellé, a hordozó közepére dobta. McClusky felhúzva gépét látta, hogy a távolban a harmadik anyahajót is valaki alaposan püföli; sűrű fekete füstgomolyag emelkedett fel a hordozóról.
Max Leslie fregattkapitány a Yorktownról simán megtalálta az ellenséges flottát.
A hozzá legközelebbi anyahajót kiválasztva zömök SBD-jét zuhanásba vitte át. Nem kétséges, hogy ez volt élete legjobb zuhanása, így különösen ironikusnak tűnt, hogy bombáját útközben az elektromos kioldószerkezet hibája miatt elvesztette.
De ennek ellenére végigvezette századát a lefelé tartó úton a szórványosan kapott légvédelmi tűzben. Néhány pillanattal később, a becsapódó bombák nyomán a tiszta fafedélzet pokoli lángtengerré vált.
Amikor június 4-én a napkorong alábukott a végtelen látóhatáron, Japán már nem ugyanaz volt, mint az ígéretesen kezdődött nap elején.
A "Kidó Butai 1.", a rettegett csapásmérő flotta mind a négy hordozóját és a tengerészeti légierő krémjét elvesztette néhány óra leforgása alatt.
Olyan veszteség volt ez, amit többé már nem lehetett kiheverni. Ötszáz kilométerrel távolabb, az óriási Jamato csatahajó parancsnoki hídján
Jamamoto tengernagy fagyos rezignáltsággal vette tudomásul a megrendítő vereség hírét.
Nem habozott kiadni az azonnali parancsot a flotta visszafordulására.
Annak ellenére, hogy Fletcher admirális flottája is elvesztette a Yorktownt, nem volt kétséges, hogy Amerika egy olyan nagy jelentőségű győzelmet aratott, amely végül hosszú és véres menetelés árán 1945. szeptember 2-án Japán kapitulációjához vezetett. Az "alvó óriás" megrázta magát, és feltápászkodott.