Maximilien de Robespierre a francia történelem egyik legkegyetlenebb diktátoraként vonult be a köztudatba. A kezdetben felvilágosult eszméket valló jakobinus vezető eleinte csak ellenfeleit küldte guillotine alá,
a diktatúra utolsó hónapjaiban azonban már gyakorlatilag mindenkit kivégeztetett, akitől akár egy kicsit is tartott.
Végül ugyanott teljesedett be a sorsa, ahol az általa elítélt több tízezer áldozaté: a párizsi nép néma csendben figyelte, ahogy egykori megváltóját, az alkotmányos köztársaság ígéretét zengő reménységet a Forradalom terén a guillotine alá hurcolják.
Robespierre a girondi Konvent megbuktatása után (1793) olyan alkotmányt ígért a francia népnek, amely szavak szintjén minden korábbi problémájukat megoldotta volna. A békeidőre tervezett alaptörvényben az élelmiszerárakat maximalizálták, és a munkához, oktatáshoz, valamint a szociális juttatásokhoz való jogot is alkotmányba foglalták.
A konstitúció minden felvilágosult igényt kielégített volna, csak egyetlen probléma akadt vele, az, hogy soha nem lépett érvénybe
– helyette egyre durvább terror és elnyomás várt a francia népre.
1793. június 2-án a sans-culotte-ok fellázadtak a monarchikus rend megdöntése után kialakult, girondiak vezette Konvent ellen – a hatalmon lévő társadalmi rend ugyanis képtelen volt megfékezni az éhínséget és a belső ellentéteket, így a szegényebb rétegek szinte semmi változást sem érzékeltek életminőségükben a király megbuktatása után.
Kik voltak a sans culotte-ok?
A sans culotte-ok a francia forradalom idején jelentős szerepet játszottak a francia politikában: a kisiparosokból, kiskereskedőkből, bérmunkásokból álló társadalmi csoport nyomást gyakorolt a törvényhozó és végrehajtó hatalomra, így a forradalom folyamatosan radikalizálódott. Részt vettek a király Versailles-ból Párizsba hozatalában 1789. október 5-én; a monarchia megdöntésében 1792. augusztus 10-én; a jakobinus hatalomátvételben 1793. június 2-án. A jakobinus diktatúra igyekezett szerepüket csökkenteni, mivel a hegypártiak központosításával szemben ők a közvetlen demokráciát támogatták. Nevük térdnadrág nélkülieket jelent, ezt azért kapták, mert hosszú nadrágot hordtak a jómódúság jelképévé vált térdnadrág helyett.A Konventben a girondiak és jakobinusok (azaz hegypártiak) mellett helyet foglaló, úgynevezett „mocsár” képviselők a jakobinusok mellé álltak, és szorgalmazták a girondiak letartóztatását. A hegypártiak első igazán kegyetlen lépése a girondiak kivégzése volt: akik inkább magukkal végeztek, mintsem hogy a jakobinusok kezére kerüljenek.
A jakobinusok kezdetben nemes eszmékért küzdöttek: a felvilágosult gondolkodókból álló párt az ideális államot akarta létrehozni, amelyről Rousseau is álmodott, ahol a szuverenitás a nép kezében van, és a hatalom a népet képviseli, tőle függ.
Első számú gazdasági célkitűzésük az infláció és éhezés megállítása volt.
Ekkoriban ugyanis a francia udvar egykori pazarlása és a girondiak hatástalan kormányzása miatt a nép szegényebb rétegei éheztek, és a feketekereskedelem az egész országot behálózta. Mindez oda vezetett, hogy a kereskedők csillagászati összegekért árulták az élelmiszert, amit a kevésbé módos társadalmi rétegek nem tudtak megfizetni.
Robespierre és társai először is megszabták az élelmiszerek maximális árát – ez nem állította meg a feketekereskedelmet, de sokat javított az élelmezési helyzeten. Hatalomátvételük után felszabdalták és kiárusították az emigránsok földjeit, a „szűkölködő hazafiak listáján” szereplőknek támogatásokat nyújtottak. A földesúri szolgáltatásokért fizetett megváltásokat eltörölték, a gyarmatokon pedig megszüntették a rabszolgaságot. A király kivégzését követő fokozott nemzetközi veszély elhárítására is szervezkedni kezdtek: Lazare Carnot vezetésével megreformálták a honvédelmet, és bevezették az általános hadkötelezettséget. Ez tapasztalatlan, de erős és elszánt hadsereget adott Franciaországnak, egy olyan haderőt, amely lelkesen vonult a forradalommal szemben ellenséges államok ellen.
Szükség is volt radikális intézkedésekre: miután XVI. Lajost kivégezték, Anglia beszállt a Franciaország elleni harcokba, és vezetésével létrejött az Ausztriát, Poroszországot, Hollandiát, Spanyolországot, valamint több itáliai államot összefogó első koalíció.
A francia hadseregnek ezekkel az erőkkel kellett megküzdenie, miközben még saját határain belül sem volt béke.
A koalíció elleni harcokban tűnt fel egy tehetséges tüzértiszt, a korzikai származású Bonaparte Napóleon.
A jakobinusok tehát egy centralizált, diktatórikus államszervezetet alakítottak ki – már uralmuk kezdetén sem kímélték ellenfeleiket, de ahogy teltek a hónapok, egyre fokozódott a kegyetlen elnyomás. Robespierre és társai a mindennapi élet egyre több aspektusába kívántak beleszólni: a keresztény vallás gyakorlását például teljesen ellehetetlenítették. Templomokat, kolostorokat zárattak be, a velük ellenszegülő papokat és apácákat kivégeztették.
Eleinte úgy tűnt, hogy a forradalmárok ateisták, egy idő után azonban bevezették a Legfőbb Lény kultuszát. A korábbi hagyományos ünnepeket eltörölték, és négy újat hoztak létre egy-egy erény megünneplésére. A Gergely-naptárat hatályon kívül helyezték, és bevezették a tíz napból álló hetet. A szentek tiszteletét megtiltották, helyette a forradalom mártírjaira emlékeztek, így például Marat-nak is saját kultusza lett.
Az öltözködés és szórakozás területén is szabályokat hoztak: megtiltották például a túl sokat mutató öltözeteket, a táncos mulatságokat, és a színházakban is csak propagandadarabokat, a hazafiasságot népszerűsítő előadásokat lehetett látni.
Az „uram” megszólítást eltörölték, és mindenkit a „polgártárs” jelzővel kellett illetni. Az egyenlőség jegyében a magázás is teljesen eltűnt.
A jakobinusok a kivégzési parancsokat is úgy osztogatták, hogy gyakorlatilag bármiféle bizonyíték nélkül akárki guillotine alá kerülhetett.
Korábban is rengeteg ember végezte a város különböző helyein felállított nyaktiló alatt, de eleinte még tanúvallomásokra, bírósági meghallgatásra és védőügyvédre volt szükség, hogy valakit bűnösnek nyilváníthassanak.
A diktatúra végéhez közeledve azonban már az is elég volt a halálos ítélethez, hogy valaki névtelenül feljelentette ellenségét politikai közömbösségért.
A terror időszaka alatt mintegy 200 ezer embert börtönöztek be, 35-40 ezer ember került guillotine alá, akik közül csupán 17 ezret ítéltek el rendes tárgyaláson, a többieket gyorsított eljárásban, gyakran mindenféle bizonyíték hiányában küldték a halálba.
Így végezték ki az egykori király feleségét is: Mária Antónia (franciásan: Marie Antoinette) ellen erkölcstelenség miatt indítottak gyűlöletkampányt, és a létező összes csatornán (nagyrészt a sajtóban is) szították ellene a közhangulatot. Hiába derült ki, hogy számos ellene felhozott vádban ártatlan, a nép a királynő halálát követelte, és ezt a „népi szándékot” nem merték, illetve nem is akarták megmásítani.
A titkos csatornákon keresztül terjesztett rágalmazó erotikus regények és pornográf pamfletek nagymértékben hozzájárultak az arisztokrácia, a papság, a király és Mária Antónia tekintélyének lerombolásához és az ellenük irányuló, mértéktelen terrorba torkolló gyűlölet felszításában. A királynét 1793. október 16-án végezték ki a Concorde téren, Párizsban.
Az eleinte csakis politikai ellenfelekre korlátozódó lefejezések egy idő után már a párton belül is gyakoriakká váltak:
Robespierre elsőként a terrort fokozó „veszetteket”, majd a terrort enyhíteni kívánó „mérsékelteket” is elítélte.
Utóbbi csoporthoz tartozott Georges-Jacques Danton párizsi ügyvéd, a forradalom egyik legfontosabb alakja, akit 1794. április 5-én végeztek ki – ő naivan elhitte Robespierre-nek, hogy az állam, és nem saját maga érdekében lép fel. Amikor a „veszetteket” és vezetőjüket, Hébert-t guillotine alá küldték, többen figyelmeztették, hogy hagyja el az országot, különben ő is hasonló sorsra jut majd.
Ő azonban vesztére Franciaországban maradt; hamarosan meg is indult ellene az ötnapos kirakatper, amely arra irányult, hogy a korábban a nép szimpátiáját bíró, a kenyér árát maximalizáló politikust meggyűlöljék, és az állam ellenfelének kiáltsák ki. A Forradalmi Törvényszék a girondiak és királypártiak támogatásával vádolta a kiváló szónokot.
A terror 1794 júniusában hágott tetőfokára: szinte válogatás nélkül hurcolták a vesztőhelyre a Robespierre által kiválogatott „ellenségeket”, egy hónap alatt mintegy 1300 embert.
A jakobinusok azzal igazolták a szigorú diktatúrát, hogy forradalmi helyzetben erős, egységes, keménykezű vezetésre van szüksége az országnak
– hadi sikereik azonban ellenükre fordultak, hiszen a külső fenyegetés enyhülésével, a koalíció visszaszorításával már nem volt szükség az általuk létrehozott erős honvédelemre, a nép pedig már nem viselte tovább a kegyetlen, igazságtalan önkényuralmat.
A jakobinusok ellenzéke ideológiai szempontból korántsem volt egységes, de a közös ellenfél megdöntésére összekovácsolódtak a különböző nézeteket valló pártok. Amikor a diktatúra már elviselhetetlenné vált, és gyakorlatilag senki nem volt biztonságban, a saját pártját is szétziláló Robespierre-t és társait a Tallien, Fouché és Collot d'Herbois képviselők irányította puccs során letartóztatták. A jakobinus vezért és néhány másik képviselőt párizsi börtönbe zárták, de akadtak vidéken elfogott hegypártiak is.
A diktátor azonban nem adta fel könnyen: Jean-Baptiste Coffinhal tábornok kiszabadította cellájából, és a városházára menekült, ahol azonban dühödt tömeg és állig fegyverzett katonaság várta.
A Konvent ekkor már döntött sorsáról, és ugyanazon nyaktiló alá küldte őt és társait, amely nekik köszönhetően olyan sok ártatlan ember életét oltotta ki.
Több jakobinus képviselő kétségbeesett tettekre szánta el magát: többen öngyilkosságot követtek el, és az a hír járta, hogy maga Robespierre is megpróbált végezni magával, de elvétette, és a golyó csupán az állkapocscsontját zúzta szét.
Francois Hanriot és Robespierre testvére, Augustin az ablakon keresztül próbáltak menekülni, de mindketten lábukat törték.
Le Bas pisztollyal vetettek véget az életének. Robespierre-t végül a Forradalom terén érte utol a végzete, ahol húsz társával együtt 1794. július 28-án lefejezték. A jakobinus diktatúra ezzel végleg megbukott, azonban módszereik bő százhúsz évvel később, az oroszországi bolsevik forradalom idején főnixmadárként éledtek újjá.