Rutinrepülésként kezdődött az Air France légitársaság AF 139-es Tel-Aviv – Párizs között közlekedő menetrend szerinti járatának útja. A francia légitársaság Airbus A300 típusú gépe, fedélzetén 246 utassal és 12 fős személyzettel 1976. június 27-én szállt fel a Ben Gurion nemzetközi repülőtérről.
A francia utasszállító kiváló időjárási körülmények között, a menetrendnek megfelelő idő alatt tette meg a közbülső leszállóhelyig, Athénig tartó utat, ahol Hellinikon nemzetközi repülőterén landolt.
Annak ellenére, hogy az 1970-es években elharapódzott a gépeltérítés, az athéni reptéren ekkoriban még igencsak mediterrán könnyedséggel kezelték a biztonsági szabályokat.
A laza ellenőrzés miatt a 70-es évek hírhedt német szélsőbaloldali terrorszervezete, a Baader-Meinhof csoport, valamint a PLP (Népi Front Palesztina Felszabadításáért) két-két tagja simán feljutott az AF 139-es járat fedélzetére.
Nem sokkal az athéni felszállás után, a kézifegyverekkel és robbanóanyaggal felszerelkezett terroristák hatalmukba kerítették a gépet,
és arra kényszerítették a kapitányt, hogy forduljon Líbia irányába. A gép személyzete a terroristák követelésének engedelmeskedve – akik azzal fenyegetőztek, hogy ellenszegülés esetén felrobbantják az Airbust –, a líbiai nagyváros, Benghazi repülőterén szálltak le. Hatórás várakozás és a gép feltankolása után a francia gép ismét a levegőbe emelkedett, és déli irányba fordulva, hamarosan eltűnt a leszálló esti szürkületben.
Az izraeli kormány már akkor tudomást szerzett a gép eltérítéséről, amikor az Airbus – fedélzetén a túszul ejtett utasokkal – még a Földközi-tenger felett repült Líbia irányába.
Azonnal riadóztatták a Sayeret Mat’kal nevű speciális légi deszantos egységet, amely a tel-avivi Lod légibázison állomásozott.
Ekkor még nem volt világos, hogy hová tart az eltérített gép.
Roppant kellemetlen hírként robbant egy-két órával később, hogy a terroristák az Izrael egyik legfőbb ellenségének számító, Kadhafi-féle Líbiában kényszerítették leszállásra az elrabolt repülőgépet.
Csak június 27-én, a hajnali órákban derült ki, hogy a terroristák végső bázisként az ugandai fővárosban landoltak.
A még a furcsa afrikai diktátorok között is hírhedt, nehézsúlyú bokszolóból ugandai elnökké lett Idi Amin Dada Ugandájánál jobb helyszínt nem is választhattak volna a gépeltérítők. Az Izraeltől 3600 kilométeres távolságban fekvő Ugandát csak ellenséges országok légterén keresztülrepülve lehetett elérni, ráadásul Entebbé repülőterén állomásoztak Idi Amin légierejének vadászgépei is. Az akciót előre és jól leszervezték, amelyben az ugandai hatóságok is benne voltak; Entebbében ugyanis négy másik további terrorista csatlakozott az Air France járatát eltérítő társaihoz.
A stressztől és szomjúságtól elgyötört utasokat a terroristák két csoportra osztották; 94 izraeli útlevéllel rendelkező vagy zsidó származásúnak tekintett embert betereltek egy előre előkészített és 40 ugandai katona által őrzött épületbe, a többieket pedig szabadon eresztették.
Június 29-ének forró délelőttjén
a kétségek között hányódó, halálra rémült utasok épülete elé egy ugandai zászlóval ékesített csillogó-villogó Mercedes limuzin gördült.
Az autóból operettjelmezre emlékeztető, kitüntetésekkel teleaggatott egyenruhában pompázó, kezében marsallbotot szorongató, tagbaszakadt figura szállt ki; a saját magának adományozott címek szerint személyesen őexcellenciája, dr. Idi Amin Dada tábornagy, Uganda államfője.
Afrika történetének egyik legvéresebb kezű (később emberevéssel is hírbehozott) diktátora, szívhez szóló hangon, magát kedélyes „vendéglátóként” feltüntetve, színpadias beszédben biztosította a foglyokat arról, hogy mindent megtesz ügyük rendezéséért.
A beszéd hitelességét némileg kikezdte, hogy a diktátor mindezt fegyveres terroristákkal az oldalán mondta el, és a néma csendben végighallgatott beszéd után szívélyesen parolázott az utasok fogva tartóival. Mindezek alapján a foglyok többségének nem szűntek meg a kétségei.
Több mint háromezer kilométerrel odébb lázas készülődés és tervezőmunka folyt az izraeli fővárosban.
A terroristák már június 28-án közzétették követelésüket: 53 izraeli és nyugat-európai börtönökben fogva tartott „szabadságharcos bajtársuk” szabadon bocsátását.
Mindehhez fenyegetően hozzáfűzték, hogy amennyiben július elsejéig nem kezdődik meg név szerint megjelölt társaik szabadon bocsátása, úgy megkezdik túszaik egyenkénti kivégzését.
Jichak Rabin miniszterelnök kabinetje megosztott volt a túszszabadítás kérdésében. Az alig ismert célterület több mint három és fél ezer kilométeres távolságra feküdt Izraeltől,
ráadásul az odajutás csak ellenséges államok légterén keresztül lett volna megoldható.
Diplomáciai bonyodalmak is adódtak, mert ugyan az utasok majd harmada izraeli állampolgár volt, de francia fennhatóságú gépen utaztak.
Ráadásul nagyon kevés idő állt rendelkezésre a pontos hírszerzési információk beszerzésére és a roppant bonyolult művelet megszervezésére. Rabin miniszterelnök a szinte megoldhatatlannak tűnő nehézségekre tekintettel hajlott arra, hogy a túszokért cserébe szabadon engedjék az izraeli börtönökben őrzött palesztin elítélteket.
Június 30-án azonban az izraeli titkosszolgálat egyértelműen megerősítette, hogy Idi Amin a terroristákkal kollaborál, akik elhatározták, hogy követeléseik teljesítése esetén is kivégzik foglyaikat. Ez pedig végleg eldöntötte, hogy nincs más alternatíva, csak a fegyveres túszszabadító akció.
A lázas munkával kidolgozott művelet operatív vezetője, Dan Shomron dandártábornok július elsején értesítette Jonatan Netanjahu alezredest (a jelenlegi izraeli miniszterelnök, Benjamin Netanjahu bátyját), az akciócsoport parancsnokát, hogy a kormánytól megkapták az engedélyt a fegyveres beavatkozás végrehajtására.
Az izraeli titkosszolgálat kiderítette, hogy az ugandai főváros repterének építésében korábban izraeli cégek is részt vettek,
amelyektől sikerült megszerezniük az entebbéi reptér részletes tervrajzát.
Az izraeli ügynökök a szabadon engedett túszok alapos kikérdezésével pontosan rekonstruálni tudták a foglyok elhelyezésével és őrzésével kapcsolatos körülményeket. Sikerült felderíteni azt is, hogy a terroristák és a repteret védelmező ugandai katonai alakulatok milyen fegyverzettel rendelkeznek.
Egy, a repülőtérről még korábban készített 8 mm-es filmet képkockánként elemezve igyekeztek minél pontosabban feltérképezni a helyszínt. Az akció sikerének az volt a kulcskérdése, hogy a túszszabadító kommandós egységet sikerül-e tökéletesen titokban az ugandai reptérre juttatni úgy, hogy biztosítható legyen a gyors és váratlan rajtaütés.
A rendelkezésre álló néhány rövid nap alatt a bevetési osztag emberfeletti módon teljesített;
felhúzták annak az épületnek a pontos mását, amelyben az utasokat tartották fogva, és ezen gyakorolták éjt nappallá téve a szabadítási akció minden egyes fázisát.
A bevetéshez az izraeli légierő egyetlen szállítószázadának négy Lockheed C-130 Hercules típusú szállítógépét vették igénybe.
A kommandósok ezeken a gépeken gyakorolták a gyors ki- és berakodást.
A kézi fegyverzeten és a robbanóeszközökön kívül a terv szerint négy gépágyúval felszerelt páncélozott szállító harcjárművet (PSZH), továbbá az ugandai diktátor Mercedesének pontos mását is magával vitte a bevetési egység.
Mivel Entebbé reptere volt az ugandai légierő bázisa is, a tervezés során
figyelembe kellett venni az ott állomásozó MiG-17 és MiG-21 típusú vadászgépek semlegesítését.
A levegőbe emelkedett négymotoros lomha szállítógépeket ugyanis az akció sikeres végrehajtása után a sugárhajtású vadászgépek könnyen megsemmisíthették volna.
Július 2-án az akciócsoport befejezte a felkészülést. Nem lehetett már tovább várni; a fogva tartott palesztinok szabadon engedésének meglebegtetésére a terroristák csak annyi engedményt tettek, hogy a túszok kilátásba helyezett kivégzését július 4-ig elhalasztották.
Motta Gur tábornok az izraeli védelmi erők (IDF) vezérkari főnöke, miután megtekintette a túszmentési művelet „főpróbáját”, személyesen javasolta Rabin miniszterelnöknek az akció azonnali elindítását.
A legfelsőbb engedély birtokában Netanjahu alezredes mindenre elszánt bevetési egysége rövid eligazítás után, helyi idő szerint 13 óra 20 perckor emelkedett a magasba.
A négy Hercules délnyugati irányba fordulva hamarosan eltűnt a kék levegőóceánban.
Az útvonal több mint kockázatos volt; csupa Izraellel ellenséges viszonyban álló afrikai ország, köztük Egyiptom és Szudán légterén kellett átrepülni teljes rádiócsendben, és a radarok észlelhetőségének határa alatt. Mindez emberfeletti feladatnak bizonyult a pilóták számára: a hatalmas és lomha négymotoros gépekkel
a több mint hat és fél órás út legnagyobb részét a talaj felett mindössze 30 méteres magasságban repülve kellett megtenniük.
A villanófényeiket is kikapcsolt repülőkötelék este 22 óra 30 perc körül érte el a Viktória-tó térségét. Itt a gépek szétváltak, és szinte a lombkoronaszintig süllyedve, koromsötétben kezdték meg a rárepülést Entebbé repterére.
A Netanjahu alezredes rohamcsoportját szállító Herculesnek kellett először landolnia. A gépszemélyzet a repülőtértől biztonságos távolságban alacsonyan körözött mindaddig, amíg nem tudott „beülni” a British Airways légitársaság egy leszállóban lévő utasszállító gépe mögé. Ennek radarárnyékában és leszállófénye segítségével fogott betont az izraeli kommandósok C-130-a Entebbé repterén.
Szerencséjük volt, a repülőtér személyzete nem vette észre a sötétben landoló csapatszállítót. A gép belsejéből másodpercek alatt kirajzottak a kommandósok. A haditerv szerint Netanjahu alezredes az Idi Amin autójának álcázott Mercedesben a legkipróbáltabb kommandósokkal közelíti meg a túszok épületét, és villámgyorsan likvidálja az őrséget. Csakhogy arról már nem sikerült informálódni, hogy
az ugandai diktátor éppen két nappal korábban fekete luxuslimuzinját hófehérre cserélte.
Ezért a fekete elnöki Mercedest látva az ugandai őrség meg akarta állítani az autót. Netanjahu alezredes utasította a sofőrt, hogy lassítson. Közben az autóban ülő kommandósok előkészítették hangtompítós Berettájukat. Az ugandai őrség mellett fékező limuzin ablakából tompa lövések puffantak, és egy kivételével a katonák holtan rogytak a betonra. Az, aki csak megsebesült, még mielőtt a második végzetes lövés érte volna, rövid sorozatot adott le AK-47-es gépkarabélyából.
A lövés döreje riadóztatta az őrséget és a terroristákat is;
az irányítótoronyból golyózápor árasztotta el a rohamozó kommandósokat. A lövöldözés egyetlen izraeli halálos áldozata a parancsnok, Netanjahu alezredes volt, akit szíven talált egy lövedék.
A parancsnokukat vesztett profi kommandósokat csak rövid időre zavarta meg Netanjahu alezredes halála; pillanatokon belül felocsúdva, hang- és fénygránátokat dobtak az épületbe.
Közben óramű pontossággal landolt a többi Hercules is, meghozva az erősítést.
A földet ért szállítógép belsejéből villámgyorsan kigördült egyik PSZH hosszú gépágyúsorozattal hallgattatta el az irányítótorony tűzfészkét, a másik pedig módszeresen felgyújtotta a beton szélén parkoló ugandai MiG vadászgépeket.
Eközben a rohamcsoport betört a túszok épületébe, és rövid tűzharcban likvidálta a terroristákat.
Az épületet körbefogó egység pedig a barakk felé rohamozó ugandai katonák támadását verte vissza,
szinte valamennyiükkel végeztek. A mentési akció legkritikusabb pillanatai azonban még hátra voltak; a pánikba esett, hisztérikus túszok gépekre terelése, heves védőtűz közepette.
Még negyven perc sem telt el az első Hercules földet érése után, amikor mind a négy izraeli gép – fedélzetén a túszokkal és Netanjahu alezredes holttestével – a magasba emelkedett. Lángoló géproncsok, halott terroristák és 40 elesett ugandai katona maradt a forró afrikai éjszaka sötétjébe felszívódott kommandós csapat után.
Izraelben hatalmas ováció fogadta a rendkívüli akcióból hazatérőket,
a megszégyenült ugandai diktátor pedig őrjöngő dühében az egyetlen foglyot, a mentőakció előtti napon szívbántalmai miatt kórházba szállított 75 éves Dora Blochot ápolóival együtt megölette.
Így végződött az „évszázad túszszabadítása”, minden idők egyik legkockázatosabb kommandós bevetése.