A hatalmas küldetéstudattal rendelkező első világháborús őrvezető, Adolf Hitler, mint a bajor katonai elhárítás megbízott ügynöke, 1919-ben épült be egy müncheni géplakatos, Anton Drexler alapította jelentéktelen Német Munkáspártba.
A világégés utáni zűrzavarból tápászkodó, mélyen megosztott weimari köztársaságban százával alakultak a Német Munkáspárthoz hasonló, néhány tucat tagból álló kérészéletű pártocskák, amelyek pár hónap, vagy egy-két év leforgása alatt nyomtalanul eltűntek a történelem süllyesztőjében.
Valószínű, hogy erre a sorsra jutott volna a Deutsche Arbeiterpartei is, ha a bécsi bohémvilág egykori életművésze,
Adolf Hitler nem látta volna meg benne a számára vonzó lehetőséget, politikai ambícióinak kiteljesítéséhez.
1923-ra a korábban müncheni sörpincék asztaltársaságaként működő, időközben Nemzetiszocialista Német Munkáspártra átnevezett párt az élére került Adolf Hitlernek köszönhetően Bajorország határain túli országos ismertségre tett szert.
Ma úgy mondanánk, hogy a politikai korrektséget sutba vágó szájas osztrák néptribunban egyre többen Németország jövőbeli megváltóját látták.
Hitler a fantaszták türelmetlenségével áhította a hatalmat.
Végül türelmetlensége, valamint Benito Mussolini római sikerének példája vezette az 1923. november 8-i müncheni hatalomátvételi kísérlet kirobbantásához.
A történelmi köztudatba csak müncheni sörpuccsként bevonult forradalmi kísérlet azonban balul sült el. A lázadást november 9.-e délutánjára leverték, Adolf Hitlert és társait elfogták.
Az államrend elleni felforgatás vádjával bíróság elé állított pártvezért öt év börtönbüntetésre ítélték.
Úgy tűnt, hogy Hitler politikai ambícióinak ezzel befellegzett.
A landsbergi börtönben a kiszabott öt évből mindössze 13 hónapot eltöltött Hitler számára nem bizonyult haszontalannak a fogság ideje. Itt vetette papírra ugyanis azt a fajelméleti alapú világnézeti rendszert, amelyet náci ideológiaként ismert meg később a világ.
Az írni utáló Hitler gondolatait egyébként egyik leghűségesebb, a vezérét még a börtönbe is követő híve, Rudolf Hess, jövendő pártbeli helyettese jegyezte le. A Mein Kampf (Harcom) címen 1925-ben nyomtatásban is megjelent hitleri mű fektette le azokat a fajelméleti tételeket,
amelyek tíz évvel később a nürnbergi faji törvényekben öltöttek testet.
Hitler kiszabadulása után újjászervezte a teljesen szétesett, és a megsemmisülés közeli állapotba került nemzetiszocialista pártot. Az 1926-os weimari pártkongresszuson visszaszerezve a kizárólagos irányítást, sikerült háttérbe szorítania legfőbb riválisait, Gregor és Otto Strassert, akik Hitlertől ideológiailag balra álltak.
A Nürnbergben 1927-ben első alkalommal megrendezett pártkongresszus már magán viselte a későbbi náci rendezvények külsőségeit, a horogkeresztes zászlóerdőket, és a barna formaruhába öltözött párttagok fáklyás felvonulását.
Minden lázas szervezkedés ellenére, a náci párt az 1928-as parlamenti választásokon a szavazatok alig 2,6%-át szerezte meg;
a Reichstag 491 képviselői helyéből Hitler pártja alig 12 mandátumhoz jutott.
Az 1929 októberi New Yorki-i tőzsdekrachhal kiteljesedő világválság, és az első világháborús, Németországot sújtó jóvátétel felélesztése (Young-terv) megadta a kegyelemdöfést az ezer sebből vérző weimari demokráciának. Annak ellenére, hogy az 1931-es úgynevezett harzburgi front a német nagytőke egy részét is felsorakoztatta Hitler mögé,
még az 1932. novemberi választásokon sem sikerült megszerezniük az abszolút többséget,
sőt még mandátumokat is vesztettek. Hitler csalódott volt, mert az államfő, Paul von Hindenburg ekkor még nem őt, hanem Kurt von Schleicher tábornokot nevezte ki kancellárnak.
Schleicher kormányfővé történt kinevezése veszélyes volt Hitler számára; a kancellár a szakszervezetekkel és a szociáldemokratákkal együttműködve, illetve a Nemzetiszocialista Német Munkáspárton belül Hitler legfőbb riválisával, Gregor Strasserrel szövetkezve kívánt „nyugodt” többséget szerezni kormánya számára. (Strassernek az alkancellári posztot ajánlotta fel, amelyet ő el is fogadott.) Hitler nyomására végül is Gregor Strasser visszatáncolt, így Schleicher kormányalakítási kísérlete kudarcba fulladt.
Hindenburgtól a kétkulacsos, nácikkal szimpatizáló Von Papen kapott kormányalakítási megbízást.
Papen azonban meggyőzte az agg államfőt, hogy nevezze ki Hitlert kancellárnak,
akit ő alkancellárként majd kézben tart, és ezzel feloldható lesz a válság.
1933. január 30-án Adolf Hitler megkapta a kancellári kinevezést. Ünneplő híveinek tartott beszédében Hitler patetikusan felkiáltott:
Adjatok nekem tizenkét évet, és Németországra nem fogtok ráismerni.”
1945 januárjában már valóban nem lehetett ráismerni Németországra.
Hitler, alig hogy megalakította kormányát, fő-fő propagandistája, dr. Joseph Goebbels közreműködésével egyre féktelenebbé váló antiszemita kampányba kezdett, az államfő rosszallása ellenére.
Az államélet sáncain belülre került náci párt agresszív mohósággal szállta meg be a hatalmi ágakat.
A Reichstag 1933. február 27-én történt felgyújtása volt az ürügy a pártok működésének felfüggesztésére, és az egypártrendszer bevezetésére.
Az antiszemita kampány, a zsidó vállalatok és üzletek bojkottja, valamint a „Kulturkampf”a zsidó művészek, tudósok és alkotó értelmiségiek ellen megindított háború, a közgondolkodás megmérgezése, sikeresnek bizonyult.
Amikor az 1934. június 30 és július 2 között országszerte végrehajtott politikai gyilkosságsorozattal az úgynevezett „hosszú kések éjszakáján” Hitler legfőbb párton belüli riválisaitól (Ernst Röhm-től és Gregor Strassertől), valamint konzervatív ellenzéke képviselőitől is megszabadult, elérkezettnek látta az időt ahhoz, hogy –többek között - antiszemita programját is törvényerőre emelje.
A náci párt 1935 szeptemberében Nürnbergben megrendezett VII. kongresszusán alkotta meg a pártrendezvényre Berlinből a bajor városba telepedett Reichstag a zsidóság faji alapon történő jogfosztását törvényerőre emelt jogszabályokat.
A város nevéről csak nürnbergi törvényekként hírhedtté vált jogszabályokat 80 évvel ezelőtt, 1935 szeptember 15-én a pártkongresszus látványos ünnepi kliséi közt hirdették ki.
Európa egére egyre komorabb fellegek vonultak.
Az elfogadott törvénycsomag két nagyobb részből, a „törvény a német vér és német becsület védelméért” (Gesetz zum Schutze des deutschen Blutes und der deutschen Ehre) elnevezésű jogszabályból, valamint az állampolgársági törvényből állt, de érintette a birodalmi valamint nemzeti zászlóról és címerről szóló törvényt is.
Az úgynevezett fajtisztasági törvény megtiltotta a házasságkötést és a házasságon kívüli nemi kapcsolatot a zsidónak minősített és a nem zsidó személyek között.
A rendelkezés megszegőit egy új büntetőjogi tényállás, a fajgyalázás bűntette alapján súlyos börtönbüntetéssel fenyegették.
Zsidó és nem zsidó közötti szexuális kapcsolat létesítése esetén a férfi elkövető volt büntethető – ebben Hitlernek a nőkkel kapcsolatos nézetei voltak tetten érhetők.
(Adolf Hitler 1940. február 16-án írta alá azt a törvény végrehajtását kiegészítő rendeletét, amely a nőket kategorikusan mentesítette előbbi esetben a büntethetőség alól.) A törvény 3. §-a megtiltotta a zsidók számára, hogy 45 évnél fiatalabb ”német vérű” női háztartási alkalmazottat foglalkoztassanak. Zsidó származásúaknak - a törvény 4. §-a értelmében – tilos volt a birodalmi és nemzeti zászló használata, valamint színeinek viselése – egy évig terjedő szabadságvesztés terhe mellett.
A fajtisztasági törvény mellett az állampolgárságról szóló törvény is rendkívül súlyos jogfosztó rendelkezéseket tartalmazott.
A törvény deklarálta, hogy csak német vagy „rokon vérből” származóak lehetnek birodalmi állampolgárok.
Mivel a közhivatalok betöltésének, illetve a köztisztviselői, közalkalmazotti viszony létesítésének a német állampolgárság volt az egyik előfeltétele, a rendelkezés miatt a zsidó származásúak nem vállalhattak tovább közhivatalt.
A világháborúban szolgált, illetve érdemeket szerzett, úgynevezett védett zsidóknak is 1935. december 31-ig távozniuk kellett állásukból. Az elsősorban faji kritériumok alapján zsidónak minősített személyek elvesztették választójogukat is.
A törvény végrehajtásáról szóló 1935. november 14-i rendelet definiálta, hogy a jogszabály alkalmazása szempontjából kit kell zsidónak tekinteni.
Mindenki, felekezeti hovatartozásától függetlenül teljesen zsidónak számított, akinek legalább három nagyszülője zsidó származású volt.
Úgynevezett „elsőfokú keverék” volt az, aki egy zsidó szülővel, vagy két zsidó származású nagyszülővel rendelkezett, vagy zsidó volt a házastársa, illetve zsidó hitközséghez tartozott.
A rendelet sajátos terminológiáját idézve az volt „másodfokú keveréknek” tekinthető, akinek az egyik nagyszülője volt zsidó.
A végrehajtási rendelet 7. §-a szerint Hitler személyesen dönthetett a kivételekről.
Így nyert mélyebb értelmet az az egyébként tévesen Herman Göring birodalmi marsallnak tulajdonított kijelentés, amely szerint: „ Wer bei mir Jude ist, bestimme ich! – Az, hogy ki a zsidó, én döntöm el!”
A legfelső náci vezetésben is akadt a nürnbergi törvények szempontjából „renegát”, így többek között a légierő, a Luftwaffe fejlesztéséért felelős, államtitkári rangot is viselt Erhard Milch vezértábornagy, akinek anyai ágon voltak zsidó felmenői. A nürnbergi törvényeket 1943-ig kereken 13 alkalommal egészítették ki újabb jogfosztó, illetve a végrehajtást szigorító rendelkezésekkel.
Az 1938-as 4. illetve 5. módosítással a zsidó származású ügyvédeket és orvosokat fosztották meg hivatásuktól; az 1941. november 25-i 11. számú kiegészítéssel pedig a külföldön élő német zsidókat (köztük például a világhírű Nobel-díjas elméleti fizikust, Albert Einsteint) fosztották meg állampolgárságuktól.
A jogfosztások betetőzését az 1942. január 20-i wannseei konferencián elhatározott „zsidó kérdés végső megoldása” jelentette, ami az európai zsidóság számára aláírt halálos ítélettel volt egyenértékű. Nürnberg így vezetett el Auschwitzig.