A posztindusztriális társadalmak energiatermelésében és felhasználásában még napjainkban is a fosszilis energiahordozók, a kőolaj és a földgáz játsszák a meghatározó szerepet. A felhasználás üteme, különösen a nagy, feltörekvő nemzetgazdaságok évről-évre növekvő igénye miatt jelenleg is növekvő tendenciát mutat.
A mostani felhasználási ütemből kiindulva,
a Föld teljes kőolajkészletei 2075 körül merülnek ki; a földgázkészletek hozzávetőleg 2150-ig elégségesek.
E számítások a teljes, tehát a jelenlegi technológiával gazdaságosan még nem kiaknázható szárazföldi és tenger alatti kőolaj és földgázmezőket is figyelembe veszik, így a készletek kimerülése, pontosabban már nem gazdaságos kitermelhetősége akár előbb is bekövetkezhet.
Ha a még meglevő, teljes fosszilis energiahordozók kitermelésre és felhasználásra kerülnének,
az a számítások szerint mintegy 10 000 milliárd tonna üvegházhatású szén-dioxid (CO2) atmoszférába jutását jelentené.
A jelenlegi legoptimistább klímamodellek szerint az évszázad végére 2,5 illetve 5 Celsius fok közötti globális átlaghőmérséklet emelkedés várható; az előbbi „forgatókönyv” megvalósulása esetén azonban nagyjából másfél évszázad alatt akár 15 Celsius fokkal is emelkedhetne a Föld átlaghőmérséklete.
Utóbbi pesszimista prognózis alapján,
a klímaváltozás hatására akár az emberi civilizáció megsemmisülésének veszélye is kézzelfogható közelségbe kerülhet.
Az úgynevezett üvegházhatású gázok közül a szén-dioxidnál jóval veszélyesebb, az atmoszférában jelen lévő metán (CH4) mennyisége ugyancsak növekvő tendenciát mutat.
(Ehhez még azt is hozzá kell tenni, hogy az alsó légrétegek és a tengervíz melegedése megnöveli a párolgást, azaz egyre több vízgőz kerül az atmoszférába, amelynek ugyancsak jelentős az üvegház hatása.) Az aggasztó jelenség hátterében részben az intenzív mezőgazdasági állattartás, részben pedig – a visszacsatolás következményeként - a szubarktikus területek, elsősorban a szibériai permafroszt fokozatos kiolvadása érhető tetten.
(A permafroszt a sarkköri szárazföldi területek állandóan fagyott altalaja. A szubarktikus területeken egyre melegebb nyári periódusok miatt, a fagyott talaj felenged, és a talajból nagy mennyiségű metán jut a légkörbe, tovább erősítve az atmoszféra felmelegedését.)
A globális klímaváltozás legfontosabb következményei, a tengerszint emelkedés, az éghajlati övek eltolódása,
az elsivatagosodás, és az ivóvízkészletek csökkenése, amelyek hátterében meghatározó szerepet játszik a fosszilis energiahordozók elégetése.
Mivel a kőolaj és földgáz kitermeléshez, illetve a kőolajszármazékokat felhasználó vegyipari ágazatokhoz rendkívül komoly profitérdekek kapcsolódnak,
a kibocsátás erősen kívánatos drasztikus csökkentéséhez elengedhetetlen a gazdasági szereplők együttműködése is.
A „hetedik kontinens” a déli szárazulat teljes eljegesedése 11 millió éve fejeződött be. Az Antarktiszt beborító, átlagosan 4500-4800 méter vastag jégtakaróból vett minták elemzése azt mutatja, hogy az elmúlt 11 millió évben nem történt lényegi változás;
a földtörténeti közelmúlt kisebb-nagyobb klímaingadozásai nem érintették az antarktiszi jégvilág állapotát.
Úgy tűnik azonban, hogy ez a helyzet megváltozóban van.
Az elmúlt években egyre többször tudósítottak az Antarktisz peremterületi gleccsereiről leszakadt szigetméretű jégdarabokról, amelyek egyértelműen azt bizonyítják, hogy a globális felmelegedés hatásai már elérték a legdélebbi szárazulatot is. (Az Antarktisz északi sarkvidéknél alacsonyabb átlaghőmérséklete miatt, a belső területeket egyelőre még nem érinti a globális felmelegedés.) Amennyiben az előzőekben hivatkozott legrosszabb forgatókönyv valósulna meg, és 15 Celsius fokkal emelkedne a földi átlaghőmérséklet, az már az egész antarktiszi jégtakaró megolvadásához vezetne.
Amennyiben jégmentessé válna az Antarktisz,
a jégtakaró elolvadásából származó olvadékvíz a számítások szerint legalább 50 méterrel emelné meg a világtenger szintjét.
Ha és amennyiben a földi éghajlat stabilan 15 Celsius fokkal lenne melegebb a jelenleginél, úgy az Antarktiszt borító jégtakaró maradék nélküli elolvadása 2000 évet venne igénybe, évente mintegy 3 centiméterrel megemelve a világtenger szintjét.
A Föld népességének közel kétharmada él a tengerpartoktól számított 100 kilométeres területsávon belül, így
a rapid vízszintemelkedés a globális felmelegedés egyik legnagyobb civilizációs kockázata.
Már egy méteres tengerszint emelkedés is veszélybe sodorna olyan ismert tengerparti nagyvárosokat, mint amilyen például Hongkong, Szingapúr, vagy New York.
A vízszintemelkedés különösen súlyosan érinti az alacsonyfekvésű tengerparti országokat, ilyen például Európában Hollandia, vagy Florida állam területe az Egyesült Államokban. Az éghajlat modellezés egyik vezető intézménye, a Brit Meteorológiai Intézet Hadley Központjának előrejelzése szerint, még abban az esetben is, ha hipotetikusan nullára csökkenne az emisszió, 2080-ig akkor is 40 centiméterrel emelkedne a globális vízszint. (Az üvegházgázok közül a légkörbe jutott szén-dioxid átlagosan 100 évet tölt az atmoszférában.)
Ennél azonban rosszabb értékek várhatóak, mert
pillanatnyilag messze a kívánt érték feletti az üvegházgázok kibocsátása.
A tengerszint emelkedésnek máris vannak közvetlenül tapasztalható hatásai például a pacifikus térségben; a csendes-óceáni szigetállam, Kiribati (Gilbert-szigetek) atolljainak közel egyharmadát már ellepte a lassan emelkedő víz.
A felmelegedés másik következménye az éghajlati övek fokozott eltolódása, és az évszakok tartamának illetve középhőmérsékletének, valamint a csapadékviszonyok megváltozása. A közepes szélességi fokokon, így például Európa, vagy az Egyesült Államok területén
hosszabbak, szárazabbak és sokkal forróbbak lesznek a nyarak.
A csapadék eloszlás is jóval egyenetlenebbé válik: sokkal gyakoribbak lesznek a szélsőséges időjárási jelenségek; a rövid idő alatt lezúduló extrém mennyiségű csapadék, illetve a rendkívül száraz, aszályos periódusok.
A trópusi éghajlati övben ugyancsak megnövekednek a szélsőséges meteorológiai jelenségek, a pusztító áradások és viharok.
Jelentősen meg fog növekedni az aszályos területek aránya,
ez pedig komoly kihívás elé állítja a növekvő emberi populáció élelmiszerrel és megfelelő minőségű ivóvízzel történő ellátását. Európában már a következő 100 évben északabbra tolódik a mediterrán éghajlati öv, a jelenlegi tendenciákat figyelembe véve, a század végére a Kárpát-medencében már a mediterrán hatás lesz a meghatározó.
A felmelegedés hatásaira rövidtávon már akkor is fel kell készülni, ha a közeljövőben sikerülne a kívánatos mértékre visszaszorítani az üvegházgázok emisszióját. Magyarországon ez a szárazságtűrő mezőgazdasági haszonnövényfajták arányának növelésével, a vízkincs ésszerű és takarékos felhasználásával, valamint a felszíni, és talajvizek szennyezésének radikális csökkentésével tehetők meg a legfontosabb lépések.
A mezőgazdaság számára további kihívást jelent többek között az új invazív kártevők megjelenése, és a vízigényes haszonnövényfajták termelésének fokozatos visszaszorulása.
A globális felmelegedés földrajzi értelemben nem egyenletes jelenség,
lesznek az átlagnál jóval melegebb területek, de olyan vidékek is, ahol – paradox módon – a jelenlegi hőmérsékleti értékekhez képest hidegebb időre kell számítani.
A világtenger felmelegedése a tengeráramlatok mozgásában olyan változásokat idézhet elő, ami miatt egyes, óceáni éghajlattal rendelkező vidékeken például keményebb telekre, jelentős hóviharokra, és a hó mennyiségének növekedésre kell számítani.
Elkerülhetetlenné vált az üvegházgázok kibocsátásának a jelenleginél sokkal radikálisabb visszafogása,
a rövidtávú gazdasági érdekeket összhangba kell hozni az általános civilizációs érdekekkel.
A túlnépesedés, a mezőgazdasági területek és ivóvízkészletek csökkenése olyan komoly szociális problémákat okozhat, amelyek következményei alól egyetlen ország sem fogja tudni kivonni magát. Ezért addig kell cselekedni, amíg nem lesz nagyon késő.